sárga csillag
2012-12-03 23:02:54
(levél gyermekeimnek)
elhangzott az elmúlt hatvan év egyik legmocskosabb mondata a Parlamentben. Gyöngyösi képviselő száján bírt előkígyózni, de nem erről akarnék beszélni. Arról sem akarnék most beszélni, hogy történetesen éppen aznap szavazta meg a tisztelt képviselőház az új választási törvényt, ami a nyugati konzervatív sajtó szakírói szerint is az egyik utolsó szög a demokrácia koporsóján, hiszen a kormányoldal számára páratlan lehetőséget ad a választás manipulására, emberek tízezreinek az urnáktól való távoltartására, s minden egyéb bájos választási csalásra… Nehéz nem elgondolkozni a Jobbikos botrány pontos időzítésén.
Este mozgolódás a Facebookon: másnap flashmob tüntetés az Országház előtt, mindenki tűzze ki a sárga csillagot. Csütörtök déltájban itthon nem kis technikai gondot okozott a két csiilag elkészítése, kiderült, hogy háztartásunkban nincs egy fikarcnyi darab sárga drapéria, végül találtam egy sárga kartondobozt, abból vágtuk ki a szörnyű emlékű jelvényeket. Az elkészült kitűzőket zsebredugva autóba ültünk, és elhajtottunk a Kossuth térre, leparkoltunk a közelben. Tétováztunk: most tűzzük ki, vagy majd a téren a többiekkel együtt? És közben végig valami rettenetes rossz érzés kerülgetett, valami szégyennel vegyes gátlás, hogy ezzel nem lehet hülyéskedni. Hogy valóban olyan súlyos a helyzet, valóban olyan komoly a dolog, hogy meg kell ismételjünk a huszadik század emberek millióira rákényszerített legszörnyűbb gesztusát? Megjelölni magunkat azzal a jellel, amivel nem olyan nagyon régen emberek millióit forgatták ki mindenükből, és küldték a legtöbb esetben biztos pusztulásba? És innen már tolult az összes többi kérdés: az én rendes, tisztességes keresztény felmenőim mit szóltak, mit tettek annak idején, amikor a szomszédaiknak, ismerőseiknek fel kellett tűzni a sárga csillagot? Mit gondolt erről akkor az apám, az anyám? Feltettem ezt a kérdést persze a mamámnak is harminc-negyven évvel ezelőtt, s a válasz valami olyasmi volt, hogy az rettenetes dolog volt. És kérdeztem persze tovább: mit szólt ehhez például anyai nagyapám, aki a Kúria elnöke volt? Mit szólt nagyapám például a zsidótörvényekhez? Undorodott tőle, mondta anyám, de akkor ő már nyugdíjban volt. És? - kérdeztem, és milyen fórumon, szóban vagy írásban hogyan fejezte ki undorát? Nem itéletet szeretnék én ma mondani róluk, csak szeretném megérteni. Szeretném megérteni, hogy milyen világban éltek, hogyan gondolkodtak, mi járt a fejükben, amikor a szomszéd Jolán nénivel először találkoztak a lépcsőházban, és Jolán néni kabátja hajtókáján ott virított a sárga csillag? Szégyelltük magunkat, válaszolta annak idején mamácskám. És tegnap magamban feltettem nekik a kérdést, kérdeztem tőlük 44-ben, hogy akkor ti miért nem tűzitek ki (mint a dán király) szolidaritásból azt az átkozott csillagot? És ezt a választ véltem hallani: hogyan tűznénk ki, hát mi nem vagyunk zsidók! Próbálom ezt a vélt választ értelmezni: ez a dolog végülis hálistennek nem tartozik ránk, hiszen mi nem vagyunk zsidók: ez az (egyébként undorító) nyilasok és szegény nyomorult zsidók ügye. És lehet, hogy Auschwitzról sokáig nem tudtak, de tudtak, tudniuk kellett például a gettóról, és ezer más szörnyűségről, ami a szemük előtt zajlott!!!
És megtörtént mindaz a szörnyűség, ami megtörtént, legyilkoltak több, mint félmillió magyar embert, de ez sem volt elegendő, hogy elillanjon szüleimből az a finom szalon-antiszemitizmus, ami gyerekkoromat végigkisérte. A szüleim „természetesen” tíz méterről meg tudták állapítani egy szembejövő emberről, hogy az történetesen zsidó ember, vagy sem, a tévé előtt ülve apám ritkán mulasztotta el tréfásan megjegyezni a felbukkanó szereplőkről, hogy „na, noch eine…”, miközben legjobb barátaik a házban, akikkel rendszeresen összejártak, azok persze édes-kedves zsidó emberek voltak. Ha jól emlékszem, Dezső bácsi a haláltáborokat is megjárta. Mi volt a tartalma a szüleim-nagyszüleim antiszemitizmusának? Mi volt, bocsánat, mi a tartalma több százezer „rendes, keresztény magyar ember” antiszemitizmusának? Merthogy a következménye mi volt, azt tudni vélem.
A jómultkorában már meséltem valami interjúban, hogy egyszer – persze provokálandó – megkérdeztem mamámat, hogy mit szólna hozzá, ha zsidó lányt vennék feleségül. Igyekeznék nagyon szeretni őt, volt a válasz. Mondta ezt mosolyogva, és teljes jóindulattal. Ez a mondat mintegy negyven évvel ezelőtt hangzott el, da ma is emlékszem. Igyekeznék! De miért kellene igyekezni drága Mama? A világ legjobbfej mamája volt ő, okos, toleráns, tele szeretettel és bölcsességgel. Nyolcvanéves kora táján egyszer visszaidéztem neki ezt a válaszát, addigra már nagyon „átnevelve” csak csóválta a fejét és mosolygott.
elhangzott az elmúlt hatvan év egyik legmocskosabb mondata a Parlamentben. Gyöngyösi képviselő száján bírt előkígyózni, de nem erről akarnék beszélni. Arról sem akarnék most beszélni, hogy történetesen éppen aznap szavazta meg a tisztelt képviselőház az új választási törvényt, ami a nyugati konzervatív sajtó szakírói szerint is az egyik utolsó szög a demokrácia koporsóján, hiszen a kormányoldal számára páratlan lehetőséget ad a választás manipulására, emberek tízezreinek az urnáktól való távoltartására, s minden egyéb bájos választási csalásra… Nehéz nem elgondolkozni a Jobbikos botrány pontos időzítésén.
Este mozgolódás a Facebookon: másnap flashmob tüntetés az Országház előtt, mindenki tűzze ki a sárga csillagot. Csütörtök déltájban itthon nem kis technikai gondot okozott a két csiilag elkészítése, kiderült, hogy háztartásunkban nincs egy fikarcnyi darab sárga drapéria, végül találtam egy sárga kartondobozt, abból vágtuk ki a szörnyű emlékű jelvényeket. Az elkészült kitűzőket zsebredugva autóba ültünk, és elhajtottunk a Kossuth térre, leparkoltunk a közelben. Tétováztunk: most tűzzük ki, vagy majd a téren a többiekkel együtt? És közben végig valami rettenetes rossz érzés kerülgetett, valami szégyennel vegyes gátlás, hogy ezzel nem lehet hülyéskedni. Hogy valóban olyan súlyos a helyzet, valóban olyan komoly a dolog, hogy meg kell ismételjünk a huszadik század emberek millióira rákényszerített legszörnyűbb gesztusát? Megjelölni magunkat azzal a jellel, amivel nem olyan nagyon régen emberek millióit forgatták ki mindenükből, és küldték a legtöbb esetben biztos pusztulásba? És innen már tolult az összes többi kérdés: az én rendes, tisztességes keresztény felmenőim mit szóltak, mit tettek annak idején, amikor a szomszédaiknak, ismerőseiknek fel kellett tűzni a sárga csillagot? Mit gondolt erről akkor az apám, az anyám? Feltettem ezt a kérdést persze a mamámnak is harminc-negyven évvel ezelőtt, s a válasz valami olyasmi volt, hogy az rettenetes dolog volt. És kérdeztem persze tovább: mit szólt ehhez például anyai nagyapám, aki a Kúria elnöke volt? Mit szólt nagyapám például a zsidótörvényekhez? Undorodott tőle, mondta anyám, de akkor ő már nyugdíjban volt. És? - kérdeztem, és milyen fórumon, szóban vagy írásban hogyan fejezte ki undorát? Nem itéletet szeretnék én ma mondani róluk, csak szeretném megérteni. Szeretném megérteni, hogy milyen világban éltek, hogyan gondolkodtak, mi járt a fejükben, amikor a szomszéd Jolán nénivel először találkoztak a lépcsőházban, és Jolán néni kabátja hajtókáján ott virított a sárga csillag? Szégyelltük magunkat, válaszolta annak idején mamácskám. És tegnap magamban feltettem nekik a kérdést, kérdeztem tőlük 44-ben, hogy akkor ti miért nem tűzitek ki (mint a dán király) szolidaritásból azt az átkozott csillagot? És ezt a választ véltem hallani: hogyan tűznénk ki, hát mi nem vagyunk zsidók! Próbálom ezt a vélt választ értelmezni: ez a dolog végülis hálistennek nem tartozik ránk, hiszen mi nem vagyunk zsidók: ez az (egyébként undorító) nyilasok és szegény nyomorult zsidók ügye. És lehet, hogy Auschwitzról sokáig nem tudtak, de tudtak, tudniuk kellett például a gettóról, és ezer más szörnyűségről, ami a szemük előtt zajlott!!!
És megtörtént mindaz a szörnyűség, ami megtörtént, legyilkoltak több, mint félmillió magyar embert, de ez sem volt elegendő, hogy elillanjon szüleimből az a finom szalon-antiszemitizmus, ami gyerekkoromat végigkisérte. A szüleim „természetesen” tíz méterről meg tudták állapítani egy szembejövő emberről, hogy az történetesen zsidó ember, vagy sem, a tévé előtt ülve apám ritkán mulasztotta el tréfásan megjegyezni a felbukkanó szereplőkről, hogy „na, noch eine…”, miközben legjobb barátaik a házban, akikkel rendszeresen összejártak, azok persze édes-kedves zsidó emberek voltak. Ha jól emlékszem, Dezső bácsi a haláltáborokat is megjárta. Mi volt a tartalma a szüleim-nagyszüleim antiszemitizmusának? Mi volt, bocsánat, mi a tartalma több százezer „rendes, keresztény magyar ember” antiszemitizmusának? Merthogy a következménye mi volt, azt tudni vélem.
A jómultkorában már meséltem valami interjúban, hogy egyszer – persze provokálandó – megkérdeztem mamámat, hogy mit szólna hozzá, ha zsidó lányt vennék feleségül. Igyekeznék nagyon szeretni őt, volt a válasz. Mondta ezt mosolyogva, és teljes jóindulattal. Ez a mondat mintegy negyven évvel ezelőtt hangzott el, da ma is emlékszem. Igyekeznék! De miért kellene igyekezni drága Mama? A világ legjobbfej mamája volt ő, okos, toleráns, tele szeretettel és bölcsességgel. Nyolcvanéves kora táján egyszer visszaidéztem neki ezt a válaszát, addigra már nagyon „átnevelve” csak csóválta a fejét és mosolygott.
Feliratkozás RSS-ben
igazad van, (megkérdeztem a bátyámat), közös nagyapánk nem volt a Kúria elnöke; „csupán” a Magyar Királyi Itélőtábla elnöke volt. De – azt gondolom – ez semmit nem változtat a történeten.
Hogy az antiszemitizmus nem lett volna a hivatalos politika? Amennyire tudom, az úgynevezett zsidó törvényeket, melyeknek következményeit jól ismerjük, A MAGYAR PARLAMENT ELSÖPRŐ TÖBBSÉGGEL MEGSZAVAZTA!
És éppen erről beszélek, hogy szüleink-nagyszüleink miképpen gondolkodtak ezek felől a dolgok felől, és miért..? Hogy ezek a kérdések a magyar családok kilencven százalékában soha nem lettek kibeszélve. Mert mindenki úgy érezte, hogy jobb a hallgatás, a túlélő áldozatokat és családjukat is beleértve. Ezügyben szerintem kötelező olvasmány György Péter: Apám helyett című könyve. Gondolom Oslóban kicsit nehéz hozzájutni, de ha érdekel, emgveszem, és elküldöm neked :)
Ami a szüleinket és nagyszüleinket illeti, ök vagy nem tudtak, vagy nem mertek, vagy nem akartak kiállni az olyan elvek ellen ami, ha nem is volt hivatalos politika mégis az volt amit angolszász nyelven ugy hivnak, hogy PC. (politically correct).
Egyébként nagyapád nem volt a kuria elnöke
Nem lévén gyakorlott és mindenáron szerepelni akaró blogger, hosszasan próbáltam elnyomni magamban, végül is sikertelenül, az íráskényszert. Talán az évekkel ezelőtti szaunázások emléke bátorított.
Mit is tudnék ehhez hozzátenni, vitatni, más megvilágításba helyezni? Gondolataim nemhogy merőben másfélék lennének, de inkább jobban megfogalmazva látom őket posztodban, mintsem én képes lennék rá. Vitatkozni tehát nem szándékozom, inkább megpróbálok hozzátenni valamit a magam készletéből.
Tizenhárom-tizennégy éves koromban került a kezembe Lord Russell kötete, hozzátenném, hogy soha, semmilyen könyvet nem tiltottak meg, dugdostak előlem, még a „fricckán-féléket” is nyugodtan levehettem a polcról, ha nem éreztem volna cikinek anyám előtt belemerülni az ilyen dolgokba. Természetesen a döbbenet után azonnal kérdezgettem, hogyan is volt ez Budapesten akkoriban? Óvatos, de őszinte válaszokat kaptam; „ijesztő volt… tehetetlenek voltunk… rettenetes volt megtudni az igazat… jó barátainkon nem tudtunk segíteni… még mindig furdal a lelkiismeret…”, meg ilyeneket. Anyám, látva, hogy ez nem igazán nyugtat meg, elmesélte, hogy édesapám, aki a fél gyomrának „köszönhetően” megmenekült a behívástól, valamilyen engedély birtokában rendszeresen be tudott jutni a gettóba, hogy élelmet, gyógyszert vigyen a baptista hitközségből ismert, zsidó származású barátainak. Sajnos, neki ezeket a kérdéseket már nem tudtam feltenni, még csecsemő koromban egy autóbaleset áldozata lett.
Valahogy, szerencsés módon nem fejlődtek ki nálam a zsidóságot biztosan jelző receptorok, megítélésem szerint ez a nagyon kisszámú jó tulajdonságaim egyike. Természetesen a szalonzsidózásból mégis kaptam ízelítőt, például, mikor egy akkori jó barátom nevét meghallván otthon az első reakció látatlanban az volt, hogy ő biztos „pólisi”.
– És, most mi ebből a tanulság, azt akarjátok, hogy ne barátkozzunk? – lázadtam kiskamaszként.
– Nemnem! Csak gondolj arra, hogy milyen rossz lehetett elveszíteni jó barátainkat.
– Na, ilyen többet nem lesz! – magabiztoskodtam.
Azóta az elbizonytalanodás mikrocsíráját is kiűztem magamból.
Még valami.
Huszonéves koromban Dénes barátom, kivel többszörösen már megváltottuk a mit sem sejtő világot az Ádám vagy az Erzsébet sörözőben tatárbifsztekezés, nagy sörök leküldése közepette, egy alkalommal, még teljesen józanul, hosszasan és szomorúan nézett rám, majd kibökte:
– Mit szólsz hozzá, hogy én zsidó vagyok?
– Nem tudok vele mit kezdeni, hiszen ez semmit sem változtat. – vágtam rá egyből.
Pedig zavarba hozott kérdésével, mert az nekem sem lehet közömbös, hogy családja nagy részét megsemmisítették, és kiderült, hogy 56-ban nagyon megrettentek, mikor magukat szabadságharcosnak nevezők a Köztársaság térről hazatérvén „most ti jöttök, mocskos zsidók!” jelszóval rontottak be az öt emeletes bérház udvarára. Szerencsére a lakók számottevő többsége inkább aludni küldte a részeg söpredéket.
Most inkább a ma délutáni kiállítási megnyitóra gondolok, meg arra, hogy ez egyáltalán nem erőltetett átkötés. Ha nem találkoznánk, ezúton üdvözöllek
Zarubay Attila