Dés László
2007-04-25 23:22:42
az Aulich Art kiállítás megnyitója Élet és Irodalom, 2007. március 18.
Nincs baj, még lehet jó is
Szüts Miklós: Városi tájképek
Decemberben a vidéki házamban járt Szüts Miklós. A házhoz szép nagy kert tartozik, és csodálatos a kilátás. A somogyi dombok karéjában erdők, mezők, faluk, amerre a szem ellát. Nem sokat teketóriázott, érkeztében, úgy ahogy volt, azonnal elkezdett fotózni. Szerencsés pillanatot kapott el. Ködös volt a délután, de sütött a nap. Helyesebben, csak átderengett a köd falán. Na ez az ő világa. Olyan volt, mint a vadászkutya, mikor szagot kap. Addig fényképezett, amíg lehetett, amíg volt fény. A kertből látható tájat, és még a környéket is. Később, amikor megnéztem a képeket, két dolog vágott mellbe: egyrészt a döbbenetes hasonlóság festményeinek világával. Nemcsak a képeiről ismert nagyon erős hangulat, de a kompozíciók egyezése is. Egyértelmű volt, a festő és a fotós Szüts Miklós ugyanazt látja, mutatja. Ez persze idáig még rendben is volna. Ami még mellbevágóbb volt, hogy úgy éreztem, valami mást látok, mint amit egyébként nagyon jól ismerek. Sok időt töltök ebben a házban, nem hétvégi nyaraló, hanem munkahely, életforma. Azt gondoltam, úgy ismerem ezt a helyet, a kertemet, és a környéket, mint a tenyeremet, és akkor jön Szüts Miklós, fotókat csinál, vidéki tájképeket, és megzavarodva bámulok, ismerkedem újra az ismerőssel. Ezt teszem akkor is, amikor a képeit nézem. Nincs semmi extra. Semmi nagyon különös, semmi, amit olyan nagyon magyarázni kellene magamnak. Megfejteni való persze lenne. Hogy mitől ilyen erősek ezek a képek, miért hatnak rám annyira?
Ismerős városi tájak, utcák, terek, tárgyak. Bármelyik, városban élő európai számára ismerős ez a világ. Ez a nagyon erős hangulat. A fekete, fehér, szürkés, barnás árnyalatok, a szürt tompa fények, és az abból felsejlő, előbukkanó tárgyak. És itt, ezekben a mezzopianókban, már a mezzoforte is fortissimónak számít. Egy közlekedési lámpa fehér, vagy szemtelenül piros fénye, a villamos vakítóan fehér lámpája, a kikötő épületének ablakaiból derengő fény. Élet van. Az ember által m?ködtetett mesterséges fények azt jelzik, élet van. Van élet, valami mögött, amit nem látunk, de tudjuk, hogy ott van. A forma, a kompozíció nem engedi, hogy ott legyen. Nem üresek a képeken látható terek, csak néptelenek. Nem komorak, hanem komolyak. Sőt időnként ünnepélyesek. A kihalt város ünnepélyessége. Emlékek hajnalokról, alkonyokról, mikor egyedül vagy az utcán egy nagy városban. És nyugodtan tessék engem megvetni, líraiak. A néptelen város eszköztelen, sötét lírája. Nincs baj, még lehet jó is Meg rossz is. Úgy, mint az a zene, aminek nincs dallama, de az egymásra épülő, egybefonódó szólamok mégis torokszorítóan disszonáns harmóniává érnek össze.
Nézem a képet, és egy idő után nincs esélyem a távolságtartó szemlélődésre, behúz, ott vagyok a térben, és úgy érzem, ha bebarangolom, felfedezek valamit. Valamit, amit eddig nem láttam, vagy nem így láttam. Van felfedeznivalóm, mert nem mond el mindent, csak sejteti, hogy van ott még más is. Nézd meg, menj bele, nézz mögé! Van ott nekem hely, mint ahogy tudom, hogy van egy szólónyi hely a zenében, rám vár, hely van hagyva neki, csak ki kell tölteni, részt kell venni benne.
A minap Szüts Miklós elmesélte egy gyerekkori élményét, amit én most gátlástalanul közreadok. A kis Miklóst elvitték a szülei a Diótörőre, amit ő türelmesen, mondhatni élvezettel nézett végig. Minden úgy ment, ahogy egy rendes előadáson mennie kell. A balettosok táncoltak, a zenekar játszott, és a klasszikus kultúrára éhes polgárok gyerekeikkel együtt oltották romantikus kultúrszomjukat. De az előadás végén nem várt esemény történt. A meghajlás alatt leszakadt a vasfüggöny. Ez ugyebár, némi rémülettel töltötte el a szereplőket, nézőket egyaránt. A szülők távozóra fogták volna, de Miklóska nem akart mozdulni. Elbűvölten nézte a szállongó portól ködös, homályos színpadot, és az előbb még varázslatos, színes díszletet, amit szürkére festett a vastagon rárakodó por.
Persze így könnyű. Hiszen ez az egész neki már akkor megvolt. Még pár évtized tanulás, munka, tehetség és munka, őrlődés, talentum, és munka. És most megnézhetjük Szüts Miklós Városi tájképek című kiállítását.
Dés László
Szüts Miklós Városi tájképek 2007, Aulich Art Galéria