Vojnich szombattól Székesfehérváron
2012-09-19 23:41:19
ma Fehérvár: megrendeztem Vojnich kiállítását.
Mindig rémületes, nem igazán lehet megszokni, amikor bemegy az ember egy terembe, és ott sorakoznak katonás rendben a képek (ezúttal 43 db) falhoz támasztva… Szép-szép, de hogy lesz ebből kiállítás? Gyorsan el kell küldeni az általában már ott toporgó technikai embereket, hogy jöjjenek vissza kb 4-5 óra múlva. És akkor elkezd az ember föl-alá sétálni a képek között, nézegeti, próbál rájönni, hogy neki merre is van a súlypontja az egész anyagnak.
Minden térnek vannak fontosabb és kevésbé fontos falai, általában ki szoktam emelni a számomra legfontosabb (ezúttal három) képet, azt berakom a "főhelyre", és akkor ahhoz próbálja aztán igazítani az ember az összes többit. Az aztán még különös bájt ad a feladatnak, ha – mint esetünkben is, a Csók István Galériában – az épület két különböző szintjén kell elhelyezni a képeket. Külön szívás, hogy itt most a vászonra készült három hatalmas szénrajztól kezdve méteres olajfestményeken keresztül negyven-ötven centis, üveg alatt lévő papírmunkákig minden technika képviseltette magát. A három legdrámaibb, elég nagyméretű olajfestmény került az emeleti terem főfalára...
…innen már csak négy óra munka, és minden kép megtalálta a helyét.
Okos szerző ilyenkor mindig alázatos, hiszen ő nem lehet más csak elfogult… Mert ha valamelyik képet nem szeretné nagyon, akkor nem hozta volna ide. Vojnich-csal persze már többévtizedes rutinunk van: tudja, hogy nyugodtan rámbízhatja a kis janicsárokat: a végén szépen hadrendbe lesznek állítva mind. (Ahogy az utóbbi években az én kiállításaimat is már ő rendezi, és én csendben szót fogadok.)
1991-ben az azóta (among others) elhúnyt Vigadó Galéria három hatalmas felső termében volt kiállításom: 27 nagyméretű olajképet vittem oda, és a rendező, Váli Dezső barátom fanyar ötletére végül kilenc kép került a falakra. Nem mondom, majdnem belehaltam a rémületbe, mikor az ötletével előállt, azt gondoltam, hogy tényleg elment a józan esze. Aztán amikor kb. egy óra múlva a Vojnich halkan rábólintott, én is megadtam magam. Tizennyolc kép ment haza… Következő tavaszon ez a kiállítás megkapta a 91-es év legszebb kiállításának nívódíját.
Ezúttal viszont egyetlen kép sem került a raktárba, ez azért elég ritkán fordul elő. Volt olyan, Pécsett történt az eset legalább 12 éve, hogy az egyik VE kép, amiről othon azt gondoltuk, hogy ez lesz a kiállítás zászlóshajója, a rendezés végén egyszerűen kimaradt: nem találta meg a helyét. Bármi mellé raktuk vagy lerugdosta a falról a szomszédokat, vagy – keményebb képek mellett – egyszerűen affektáltnak, nyafogósnak tűnt. Végül az utolsó pillanatban rájöttem, hogy van egy nagy üres fal a kiállítás bejáratán kívül a jegyszedő néni széke fölött, odapróbáltuk, és ott végre nagyszerűen megélt. (Ez a kép egyébként ma a Nemzeti Galéria állandó kortárs kiállításának egyik jeles darabja :)
Szóval most szombaton déli fél 12-kor Székesfehérvár!
Ebben a pillanatban jött a hivatalos meghívó, de itthagyom az előzetest is, mert az jobban olvasható!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
és a mai napló-kép:
Mindig rémületes, nem igazán lehet megszokni, amikor bemegy az ember egy terembe, és ott sorakoznak katonás rendben a képek (ezúttal 43 db) falhoz támasztva… Szép-szép, de hogy lesz ebből kiállítás? Gyorsan el kell küldeni az általában már ott toporgó technikai embereket, hogy jöjjenek vissza kb 4-5 óra múlva. És akkor elkezd az ember föl-alá sétálni a képek között, nézegeti, próbál rájönni, hogy neki merre is van a súlypontja az egész anyagnak.
Minden térnek vannak fontosabb és kevésbé fontos falai, általában ki szoktam emelni a számomra legfontosabb (ezúttal három) képet, azt berakom a "főhelyre", és akkor ahhoz próbálja aztán igazítani az ember az összes többit. Az aztán még különös bájt ad a feladatnak, ha – mint esetünkben is, a Csók István Galériában – az épület két különböző szintjén kell elhelyezni a képeket. Külön szívás, hogy itt most a vászonra készült három hatalmas szénrajztól kezdve méteres olajfestményeken keresztül negyven-ötven centis, üveg alatt lévő papírmunkákig minden technika képviseltette magát. A három legdrámaibb, elég nagyméretű olajfestmény került az emeleti terem főfalára...
…innen már csak négy óra munka, és minden kép megtalálta a helyét.
Okos szerző ilyenkor mindig alázatos, hiszen ő nem lehet más csak elfogult… Mert ha valamelyik képet nem szeretné nagyon, akkor nem hozta volna ide. Vojnich-csal persze már többévtizedes rutinunk van: tudja, hogy nyugodtan rámbízhatja a kis janicsárokat: a végén szépen hadrendbe lesznek állítva mind. (Ahogy az utóbbi években az én kiállításaimat is már ő rendezi, és én csendben szót fogadok.)
1991-ben az azóta (among others) elhúnyt Vigadó Galéria három hatalmas felső termében volt kiállításom: 27 nagyméretű olajképet vittem oda, és a rendező, Váli Dezső barátom fanyar ötletére végül kilenc kép került a falakra. Nem mondom, majdnem belehaltam a rémületbe, mikor az ötletével előállt, azt gondoltam, hogy tényleg elment a józan esze. Aztán amikor kb. egy óra múlva a Vojnich halkan rábólintott, én is megadtam magam. Tizennyolc kép ment haza… Következő tavaszon ez a kiállítás megkapta a 91-es év legszebb kiállításának nívódíját.
Ezúttal viszont egyetlen kép sem került a raktárba, ez azért elég ritkán fordul elő. Volt olyan, Pécsett történt az eset legalább 12 éve, hogy az egyik VE kép, amiről othon azt gondoltuk, hogy ez lesz a kiállítás zászlóshajója, a rendezés végén egyszerűen kimaradt: nem találta meg a helyét. Bármi mellé raktuk vagy lerugdosta a falról a szomszédokat, vagy – keményebb képek mellett – egyszerűen affektáltnak, nyafogósnak tűnt. Végül az utolsó pillanatban rájöttem, hogy van egy nagy üres fal a kiállítás bejáratán kívül a jegyszedő néni széke fölött, odapróbáltuk, és ott végre nagyszerűen megélt. (Ez a kép egyébként ma a Nemzeti Galéria állandó kortárs kiállításának egyik jeles darabja :)
Szóval most szombaton déli fél 12-kor Székesfehérvár!
Ebben a pillanatban jött a hivatalos meghívó, de itthagyom az előzetest is, mert az jobban olvasható!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
és a mai napló-kép: