94 szeptember 20.

Mire e sorok megjelennek - félek - már a karácsonyi gyertyagyújtáson is túl leszünk. Gondolom nem én vagyok az első, aki ódzkodott e lapba recenziót írni egy kiállításról, melynek nyomát - mire a cikk megjelenik már régesrégen befútta a hó és a fogyasztásiadó-emelés. Hogy mégis elszántam magam megírására, annak oka, hogy alig létező képzőművészeti életünkben(-temben) történt valami.
Láttam egy kiállítást, melyről mindazokkal az izékkel gazdagabban jöttem el, amikért az ember ilyen helyekre jár, ha még jár egyáltalán. Lisztes István kiállításáról van szó, melyet a Fövárosi Képtár rendezett a Kiscelli Múzeum régi Templomában.
A kiállítás gyönyörű. A kiállítótér - tanúsíthatják mindazok, akiket az elmúlt pár évben odavitt a szerencséje - fantasztikus.* Talán további jelzőkkel kellene próbálkozni: rusztikus és misztikus, monumentális és -ha jól van világítva - intim. Rendelkezik a legszebb kiállítási terek nagy csapdájával, hogy ha nem vigyázunk: a tér megeszi a kiállított műveket, azaz szebb, mint a művek melyek keretéül szolgál. (E sorok írója is évek óta dédelgeti tervét, hogy néhány opusza megmérettetne a Kiscelli templom ódon mámorában.)
És itt egy kis ismeretterjesztő kitérőt tennék, (elnézést kérve mindazoktól, akik számára az alább következő néhány gondolat evidencia).

1. A kiállítás-rendezés külön műfaj. Miután a szobrászat - ugyebár - térben kiterjedő tárgyak és a tér viszonyáról (is) szól: igencsak nem mindegy, hogy milyen térben és hogyan helyezzük el azokat. Lisztes István szobrait gyönyörű térben, nagyon tehetségesen helyezték el. (rendező: Földes Emília, ld.*).
2. Mielőtt elfelejteném: a plasztika, mint tudjuk a fény-árnyék viszonyok által válik láthatóvá. Igencsak nem mindegy tehát, hogyan van egy szobor(együttes) megvilágítva. Lisztes kiállításának világítása Tihanyi Bence műve. (tévedés ne essék: semmi irónia! Ha szobrász lennék, csak Tihanyival világíttatnék.)
Ahhoz tehát, hogy Lisztes szobrászi teljesítményét megvizsgálhassuk: le kell fejtsük az (ezúttal kiváló) járulékos értékeket, az -adjusztálást-. A művek megfejtésében már csak egy apró akadály kelt zavart: a szerző vallomása műveiről a kiállítás katalógusában. (A szerzők saját magyarázatainál csak egy még rémesebb veszély leselkedhet a művekre - ismeritek Ti is barátaim - az özvegyek visszaemlékezései-)
Lisztes intellektuális mélázásai a kiállításon hál-Istennek csak egyetlen szobor-együttesben manifesztálódnak. Egy elkészülte után geometrikusan megtorzított figurában, mely egy előtte álló TV képernyőn bámulja végkimerülésig hiányzó test-darabjának nyalókává egyszerűsített változatát végtelen (unalmas) forgolódásban. Hogy e mű Lisztesnek fontos lehet: mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kiállítás meghívójára is ennek reprodukcióját tette, elriasztva ezzel - félek - nem egy hozzám hasonló orthodox műélvezőt.
S hogy túl legyek minden kifogáson: másik torzójának a vízben álló figurának csonkítását is önkényesnek és fölöslegesnek érzem.
Mindezidáig azt gondoltam-gondolom, hogy egy szobor minőségét egy-egy részletének plasztikai értéke és azok szintézise determinálja mindenekelőtt. Ezért tartom Melocco Miklóst az elmúlt fél évszázad kiemelkedően legjobb magyar szobrászának: ki ne emlékeznék, aki valaha látta az egyébként zavaros fehérvári Mátyás emlékmű előtt ülő kagylós fiú-figura hátára, vagy a győri győri székesegyházban őrzött gipsz Krisztus-figurájának bármelyik részletére. Vagy a Várban a vakbácsis-trafik fölött a ház sarkán átsuhanó kőangyal mennyei együgyűségére?
Lisztes szobrainak részletei változó minőségűek. Néhány Pátzaysra sikerült kéz és lábfej és ugyanakkor édes balga-szűz mosoly...
Egy szó, mint száz: Lisztes nem egy bravúr-mintázó, nem a mintázófa Paganinije.
És mégis.
Álldogálnak figurái az örökkévaló térben, voltak előttünk és lesznek utánunk, rejtélyes bronzbadermedt mozdulataikkal vesznek részt az ewige pantomimban. Látszólag -viszonyulnak- egymáshoz, szemben állnak egymással és egymás füle mellett elnézve az út végét fürkészik, vagy sorban menetelnek - velünk?, helyettünk? - a nagy eligazítás felé. Egyik-másik figurája különös dobozt (tán hangszert?) visel a hátán az örökkévalóság természetességével.
Lisztes figurái idézetek is: idézik tizenvalahány évvel ezelőtti boldogságomat ott hátul a Louvre huszadik termében. Klasszikus idézetei természetesek, magától értetődőek. Tán csak az ismétlések, újból-elmondások jelzik a szerző huszadik századi kételyeit.
Szeretem a Kocsihajtót. És szeretem Lisztes szobrait. Szeretem a Párbeszéd egymással szembenálló két édes női (?) figurájának rituális kézmozdulatát: szemük távolba néz, csak kezeik üzennek egymásnak.
Lisztes István tehetséges szobrász.
Tehetséges, amikor és ahogyan figuráit függetleníti a pergő homoktól és a Reggeli Krónikától. Tehetséges, amikor szereplőit bronzba önteti (s milyen tehetséges volt, amikor bronzöntőműhelyt választott!).
Tehetséges, s ez nekünk jó.