laudációk
2007-03-02 21:39:09
Gaál József köszöntése a Palládium díj átadásán:Hölgyeim és uraim,
Könnyed, vidám mondatoknak lenne most helye és ideje, hiszen ünnepelünk.
Csakhogy most Gaál József képeiről, tavaly téli kiállításáról lesz szó, a Samsára című kiállításról. Régen nem volt részem olyan megrendülésben, mint azon a ködös novemberi reggelen az Aulich Art Galériában.
Vagy nyolcvan kép sorakozott ott, teremről teremre, kisebb és nagyobb méretben, papíron és vásznon: mindegyiken szeretkező, egymásba olvadó, egymást fojtogató és ölelő lények.
Üzekedő, birkózó, egymást tépő, kétségbeesett arcú, vicsorgó lények, mit szépítsük: emberek voltak Gaál képein. Ezek az egymást ölelő, fölfaló, legyűrő vagy magukat éppen megadó emberek néha kinéztek a képből, ki a szörnyű héjanászból, talán együttérzésünkre számítva. (Együttérzésünk, ha van, persze elsősorban magunknak szól.)
Hogy lehet a fájdalomról, a magányról, kozmikus és hétköznapi nyomorúságainkról beszélni az ölelkezés nyelvén? A baszás nyelvén. Tudjuk minden helyzet, pillanat alkalom egy ima elmondására. Gaál képein láthatjuk: a sárból, a mocsokból, a testnedvek mocsarából szól a fohász.
Gaál ezeken a képeken tudja azt, amit csak a legnagyobbak tudnak, tudja azt, amit például Farkas István tudott: minden mozdulata, minden gesztusa, minden ecsetvonása hiteles. Nincs szépítés, nincs elegancia, nincsenek elegáns gesztusok, lágy (vagy kemény) áttűnések, eltűntek az idézetek, misztikus utalások, ecsete csak az igazságra, esetünkben a szenvedésre mozdul.
Gaál mozdulatai pontosak és kegyetlenek. Ecsetvonásai szeretet-teljesek.
Gaál mondatai visszavonhatatlanok.
Néma harc ez, csak a fogak koccanása hallatszik. Nincs győztes és vesztes, a harc a túlélésért folyik. És a harcosok persze esendőek. Erejük egymásból fakad és ott is enyészik el.
Jákob a József és testvéreiben “irtózatos, kétségbeesésében sivítóvá magasodott hangon jajdult föl: – Gonosz fenevad falta fel őt, szétszaggattatván szétszaggattatott! – És mintha a "szaggattni" szó juttatta volna eszébe, mit kell tennie, szaggatni kezdte ruháját.
Mivel forró nyáridő volt, és könnyű ruházatot viselt, a kelme nem tanúsított túlságos ellenállást. De jóllehet nyomorúságának minden erejét latba vetette a műveletnél, mégis meglehetősen soká tartott a félelmetesen néma alaposság folytán, amellyel végezte.
A körülállók, akik hiába igyekeztek mozdulatokkal gátat vetni fékevesztettségének, rémülten látták, hogy Jákob nem állt meg, mérsékelt várakozásuk szerint, a felsőruháknál, hanem nyilvánvalóan szilaj eltökéléssel csakugyan mindent szétszaggatott, ami rajta volt, a rongyokat egymás után tépte le magáról, és teljesen csupaszon állt ott.
A szemérmes férfiúnak, akinek általánosan tisztelték szigorát a hús minden mezítelenségével szemben, ez a cselekedete olyannyira természetellenesen és megalázóan hatott, hogy nézni sem lehetett tovább: a háznépe panaszos tiltakozással félrefordult, és fejét fedve kirohant." Idézet vége.
Gaál József ezzel a sorozatával, mint gyászában Jákob: letépte magáról rongyait, eltűnt képeiről minden narráció, eltűntek a mítikus utalások, maradt a tiszta, nyers hús, a pőre szenvedés.
Úgy érzem ismét méltó kézbe kerül a Palládium díj, gratulálok.
Szüts Miklós
Nagy Miklós kiállításának megnyitása:
A megoldás
Lássuk először a száraz tényeket: szerzőnk orvos, tehát doktor Nagy, satöbbi.
Ifjukorában lelkes amatőr fotós, még az amatőrök legszörnyűbb műfajával, a diaporámákkal is megpróbálkozik. Aztán jön az Élet; a szakma, asszon, gyerekek, és 35 éves kora tájt szépen felhagy ezzel az egész marhasággal. Komoly ember lesz.
Eltelik tíz normális év, és akkor doktorunkat nyugtalansága újra játékba sodorja: kortárs képeket kezd vásárolni. Gyűjtő lesz, persze a beleszeretős-őrült fajtából. Szabad idejében járja a kiállításokat, a műtermeket, ha rászédül egy-egy, még akár festéktől tocsogó friss képre, akkor ott, azonnal lecsap, és – ahogy tőzsdei nyelven mondják – opciós jogot vásárol... Gyarapszik szépen a kollekció: több gyűjtőt hallottam panaszkodni, hogy mire valamelyik szerző új képére próbálna alkudni, már rendre Nagy Miklósba ütközik, mint a mű friss tulajdonosába. Nagy Miklós egyre biztosabb kézzel választ (akár egy-egy szerzőn belül) a jobb és gyengébb művek közül. Minden szabadidejét műtermekben, kiállításokon és galériákban tölti, bejárja Európa nagy múzeumait, képekkel fekszik és képekkel kel, házát ki kell bővíteni, hogy újabb és újabb szerzeményei elférjenek.
Próbáljunk meg pontosan fogalmazni: ez alatt a mintegy tíz év alatt a műtermeket-múzeumokat-kiállításokat járva Nagy Miklós megtanulja a képzőművészet et. Karaktere lesz gyűjteményének, magától értetődően tartoznak össze Kazovszkij és Vojnich, Váli, Nádler vagy Gaál József képei.
Egy évvel ezelőtt egy barátja (történetesen e sorok írója) kezében meglát egy féltenyérnyi fényképezőgépet, kölcsönkéri, majd perceken belül már sajátja van: Nagy Miklós újra fényképezni kezd.
Gondolná az ember: ott folytatja, ahol húsz-akárhány éve abbahagyta. Hát korántsem. Újkori képei – a legelső is – pontosan komponált, ötletekkel, színekkel gazdaságosan bánó, profi munkák. Mi történt itt? Úgy tűnik – a magával hozott tehetsége mellé – Nagy Miklós megtanulta a nyelvet, a képek nyelvét. S ehhez a képzőművészet számára a legjobb iskola volt. Ha látod Bonnard-t vagy Francescát, ha érted Farkas István lidérces panoptikumát, Barcsay bájos fegyelmét, ha hallod Corot szürkéinek végtelen szomorúságát, akkor le tudod fényképezni – mint Nagy Miklós – a ködben oldódó túlvilági fasorokat, az autónyomok drámai kalligráfiáját a frissen esett hóban...
Nagy Miklós “visszafelé dolgozik”: megfotózza Nádler István lendületes ecset-fohászait, Vojnich omladozó, embernemlátta épületeit, Szotyori ködben bújkáló parkjait és fasorait, Váli líráját és Kazovszkij mítikus tájait. Mint mindent, persze ezt is megszállott módjára teszi: mint kisgyerek a cukorkásboltban, habzsolja a témákat és habzsolja az eszközöket: fényképez ellenfényben és ködben, napnyugtakor és hajnalban, fényképez tárgyakat, fali repedéseket és végtelenbe fúló utakat: Isten irgalmazzon az utódainak, ha nem kezd el azonnal brutálisan selejtezni.
A maradék viszont, mint az itt látható válogatás, azt hiszem meggyőző bizonyítéka lesz Nagy Miklós tehetségének és sajátos, érzékeny világának.
Mint ahogy köztudomású: zenét – mondjuk a Don Giovannit – hallgatva több tejet adnak a tehenek. Nagy Miklós példájából úgy tűnik: érdemes lenne talán a képzőművészettel is próbálkozni: barátaim, gyűjtsetek festményeket, járjatok múzeumba, s a haza fényre derül!
Szüts Miklós
(Elhangzott 2007. február 16-án a veszprémi Pannon Egyetem aulájában Dr. Nagy Miklós fotókiállításán.)
komment