(h)idegnapok
2007-11-15 00:14:41
számlákat a könyvelőnek --- téligumit az autóra---mittudomén-mittudomén --- ma délelőtt Kecskemétre valami zsűribe --- meg még mittudomén mivel telt az elmúlt két nap...Viszont ma megnyílt Csató Józsi kiállítása, és én nagyon bírom.(ld. nov. 12.)
Miután rábeszéltek (Várady Szabolcs) hogy küldjem el a Váli megnyitó szöveget az ÉSnek, nem adtam oda a Csákinak, viszont írtam egy újat a Csákinak, majd az ÉSnek nem köllött a megnyitó.
Holnap reggel 8-kor meg mesélek nektek Párizsról, erről-arról egy óra hosszat a Klub Rádióban, úgyhogy megyek is (éjfél) aludni.
Itt az új Váli-szöveg:
A rendes festő
Váli Dezső szereti a rendet. Pontosítsunk: kicsi gyerek korától mániákusan vonzódik a rendhez. Kisfiúként keménytáblás füzetekben rendszerezte a kőzeteket. Tizenkét évesen térképeket gyűjtött, amikor tizenegy darab volt belőle: azonnal katalógust is szerkesztett hozzájuk. Egyszer, tizenegy évesen kapott valakitől egy csomó régi példányt az Élet és Tudomány című újságból, azt is rögtön kemény munkával, cikkenként katalogizálta...
Váli életét is rendben éli: minden nap ugyanabban a – gondosan, precízen kiszámított – percben vekkerre ébred, plusz-mínusz két perc rátartással ugyanakkor, és gondolom ugyanazt reggelizik, imádkozik, pontosan érkezik a hajnali misére, onnan ugyancsak percre pontosan a Lukács uszodába. Évek óta jegyzi nap mint nap, hogy pontosan hány másodperc alatt sikerült aznap leúsznia az ezerkétszáz métert! Rend mindenütt.
Nézzük meg hogyan tükröződik rend-mániája festészetében?
Jelentős korszaka korai festészetének az úgynevezett padlószemét-fotók ötletére kelekezett képek. A műtermi munka során a padlóra hullott-dobált, főleg újságpapírokat lefényképezte. Ez volt a rendezés első fokozata, hiszen a fényképezés során az esetlegességet, a véletlen rendjét az objektív kimerevíti; a színek kiiktatása ugyancsak gesztus a kordában tartás, egy absztaktabb rend irányába. A fotók lenagyítása újabb beavatkozás: általában kemény fotópapírra nagyította ezeket a fotóit (is), igy a tónusokat is egy szűkebb tartományba terelte, természetesen a fotók megvágása is tág teret bztosított a beavatkozásra. Ezután következett (az elkészült fotókra támaszkodva) az olajfestmények létrehozása, ahol már a "művészi önkény" szerint választhatta meg a használt színeket, elvehetett-áthelyezhetett formákat az egyik helyről a másikra, itt már szabadon követve a szakmai szabályok és az intuíció parancsait. Ha valami, akkor itt éppenséggel (mint minden nonfiguratív festőnek) a túlzott szabadság nehezítette dolgát: semmi - legfeljebb saját fegyelme - állta útját a káosznak vagy anarchiának. Nem fékezhette kezét a téma, az "ábrázolt téma" bármely részlete, sem tárgyak sem tér nem fékezhették a képépítés-bontás könnyen anarchiába hajló rítusát, csak a tehetség, a rend iránti kérlelhetetlen késztetés terelte kordába a formákat vásznain.
Közbevetőleg: nem állhatom meg, hogy Kandinszkij "érett" absztrakt képeit ideidézzem, melyek kiváló példái az ábrázolás "béklyójából" kiszabadult művész, a "mindent szabad" mámorának szertelen és gyerekes csapongására. A "szabad", a "látványtól független" formák útja végén tapasztalataim szerint ugyanis nagyjából két megoldás áll: a geometria és – mint Kandinszkíjnál – az anti-forma, az ecset szabad, legfeljebb indulat-vezérelte garázdálkodása a vásznon. (És persze Rothko, a páratlan, követhetetlen zseni.)
Váli 84-ben, azt hiszem maga számára is váratlanul figurális festő lett: három éven keresztül festette zsidó temető-képeit. Választása ugyanis a téma beláthatatlan üzenet-tartományán túl elsősorban mégiscsak a rend szabadsága, a sírkövek és egyéb képelemek szabad rakosgatása felé terelte. Közelebb állt ez a téma az absztrakt képekhez, mint gondolnánk: miközben tematikusan egy sokezeréves kultúra lett itt minden alkalommal szóba hozva, az absztrakt képépítés egyetlen eszközéről sem kellett lemondania: bátran rakosgathatta formáit a képen bárhová, a "látvány-hitelesség" elvesztésének legkisebb veszélye nélkül. Ennek a korszaknak is születtek igazi remekművei.
Éppen húsz éve talált rá aztán mindmáig leghűségesebb témájára: saját műtermére. Hogy rend-mániájára visszatérjünk, Váli valószínűleg azért nem tágít a műterem újabb és újabb, sokszázadik megfestésétől, mert igazán sohasem sikerül rendet raknia. Váli rend-vágya ugyanis – azt hiszem – a Világmindenség rendjének vágya voltaképpen, egy tán megsejtett, de soha teljességében meg nem tapasztalt rendé, mely felé ki-ki saját útján, tudva vagy tudattalanul de mindenképpen törekszik.
Váli eddigi életműve, ha ugyan nem többre, de arra mindenképpen bizonyosság, hogy – ahogy Örkény mondja – "az ember egy kis melegségre vágyik". Hogy a világban – ha számunkra felfoghatatlanul is – de mégiscsak rend van, hogy működnie kell a Pilinszky által emlegetett legvégső bizalomnak.