péntek
2008-02-15 18:29:32
Bodor egy éve hív, menjek vele Peruba. Tétovázás nélkül nemet mondtam. Most megkérdezte E.-t, aki tétovázás nélkül igent mondott. Mennek áprilisban. Lehet, hogy nem vagyunk egyformák?Ma reggel az uszodában négyszáz méter körül elgondolkodtam: voltaképpen jó lenne tisztázni ezt a dolgot: MIÉRT NEM AKAROK ÉN PERUBA MENNI?
Baráti társaságban, ha kérdik, azt szoktam mondani: majd én a travelcsenelen megnézem, fotel, ropi. Ha unom megyek aludni, olvasni stb. Szóval hogy egészségesen lusta vagyok. Azért ez sajnos nem pontos. Félek, hogy nem vagyok kiváncsi eléggé. Nem mítoszokban élek, mint a Váli például. Földhözragadt tahó vagyok, azt hiszem. Egy példa: pár éve családom elvitt magával Tunéziába. (December volt, életemben nem fáztam még annyit, mint Afrikában!) Jól kitalált út volt, kiscsportos, minden este egy másik városban aludtunk, láttam, hogy hogyan szedik a fáról a datolyát, láttam sivatagot, ültem taknyát a nadrágomra folyató, folyamatosan böfögő tevén, szóval élménydús, jó kis út volt.
A fotózás is átsegített a nehézségeken.
Amiért ezt most elmesélem, a következő. Az egyik nap a délelőtti program Burgiba elnök síremlékének megtekintése volt. Tíz perc után a tököm tele volt Burgiba elnökkel, de a dolog órákat vett igénybe. Onnan aztán egy közeli kisvárosba vittek a mikrobusszal, ahol megtekinthettük az idegenvezető csókosának a bőrárú boltját, különös tekinetettel a bőr ruházatra: egy kis hevenyészett divatbemutatón vehettünk részt, aminek vásárlásba kellett volna torkollnia! Itt már nagyon nyűgös voltam (az pedig tudok lenni!), feleségem a következőképpen csitított: MIT MÉRGELŐDSZ? ITT VAGYUNK AFRIKÁBAN!!! Na ezt akartam mondani, a mítosz! Itt vagyunk Afrikában, és akkor most nekünk jó. Nem az számít, hogy befagy a seggünk a süvítő szélben a nagy Burgiba mauzóleumában, hogy a normális boltoktól is sugárban hányok, nemhogy egy tunéziai szélhámos pattanásos manökenjeinek rettenetes vonaglását kelljen néznem bűzölgő bőroverállokban... Igen tahó vagyok, számomra (ahogy tanultuk) a tények elfedik a valóságot.
Az imént felhívott a Darvasi, kérdi mit csinálok? Mondom lelkiismeretvizsgálatot tartok, hogy miért nem akarok Peruba menni? Azt mondja: "mert itt jobban szeretik az embert, mint Peruban". "Arról már nem is beszélve, hogy egyáltalán nem biztos, hogy vissza is tud jönni az ember Peruból."
Azóta is töröm a fejem, miért volt olyan fergetegesen jó nekem az ősszel Párizsban? Hát ugye a koszt! például. Meg hogy úgy voltam nem itthon, benne a frankóban, hogy közben baromi sokat dolgoztam. És semmi más. Illetve mindenből annyi, amennyihez éppen kedvem van. Lehet, hogy szívesen mennék én túristáskodni, ha közben lehetne festeni? Kis tábori állvány, gyors skiccek a Makcsupikcsuról, mi?
Mire a kérdést megválaszolhattam volna már jöttek az egyetemisták, és az úszómester kizavart a medencéből.
Na itt van még két tunéziai kép, az egyik egy teveparkoló a Szahara szélén:
A másik meg Nóra lányom, tevegeléshez beöltöztetve.
(Ps. Ma verőfény volt, ezért aztán egész nap a februári 2000-rel, meg a Palládium díjátadó meghívójával és hasonlókkal szórakoztam, vaze.)