hétfő
2008-02-18 10:36:32
van még remény!!!(most jött Sándor Erzsitől)
– – –
szép. nagyon, begépeltem nektek:
(...)
Jó volt Szovátán, szólt halkan anyám. Jó. Ahol a parkban táncoltunk. Meg a fák közt, súgta apám. Táncolni kezdtek, lassan, botorkálva. Jó volt, amikor mindig simogattad a nagy hasam, amikor terhes voltam.Azért a rosszat se hagyd ki. Úgy reális. Írd föl egy papírra. Húzz egy vonalat középre, balra a jó, jobbra a rossz. Mindjárt tisztábban látsz. Rossz volt elsőre veled, mert sietni kellett, és a kulcs beragadt a zárba, meg egyébként sem akartam. Rossz volt a szülés [ez én vagyok], rossz volt az abortusz, rossz volt a vér... Most meg a jót hagyod ki. Rossz, hogy idegesít az anyám, jó, hogy együtt aludhattam vele, ha az apám koncsorgott, rossz volt hallani, hogy szeretkeztek, rossz, ha veszekedtek, jó a bukta, jó a gázos lufi, amit apám szerzett, jó áldozni, jó az ostya, fehér és hűvös, rossz, mert leejtettem, jó az ájulás a templomban, a tömjén, rossz gyónni és a karének, jó, amikor a kis Tóth először lesmárolt, rossz, amikor letapizott, aztán az megint jó, jó a Cartouche, sokszor ugyanaz jó, ami rossz, például veled vagy a fejtett bableves, jó a két hét vezetőképző, jó, amikor nagy társaságban egyszer belenyúltam a nadrágzsebedbe, jó a vodkás dzsúz a kis Tóthéknál, jó, amikor valaki a strandon a bikinim alá kapott, rossz, hogy bevág a gumi, rossz, hogy a takaró alól reggel büdös levegő megy ki, jó a Balatonnál, amikor döglött angolnák voltak, jó a korláton lecsúszni, rossz anyámat bokán rúgni, jó tornából a kelep... Tovább táncoltak, de már nem mozdultak, anyám erősen fogta apámat, aki így szép rendben visszakapta életének minden boldog és reményteli pillanatát, pillanatokat, melyek az ő emlékezetében meglehet elhalványultak, de még halványan is örömet okoztak, egy hang, halott édesapjának a hangja, egy szürkében tartott Váli-kép szürke részlete, karistolás az ezüst cigarettatárca alján (soha senkinek nem árulta még el, honnét a karistolás, és már nem is fogja), at erdő leírhatatlan zöldje napfeltekor 1956. július 23-án, egy bizonyos kézirat, az a dallam a Három a kislányból, az a nap, hősies forradalmunk első napja, amikor valaki megkérdezte, hogy hol van az élet, a szobában, az utcán, a mezőn, vagy... és tenyerét a szoknyájára simította, a gólyafészek Csobánkán, miközben orosz katonai autók húznak el a főutcán, egy sziklát ábrázoló fotó, egy fölismerés, egy butaság, egy okosság, szavak, szagok, kutyapisié a hátsóudvarból 1947-ből, feketeszéné 1938-ból és paprikáé a lépcsőházból 1956-ból. Egy istenélmény és egy köszvényroham: egy időben. Az a semmilyen és mégis feledhetetlen este a Carnegie Hallban, és az a nap, amikor még tizenkilenc esztendős se volt, és Dante Isteni komédiáját olvasta egy fülledt tetőtéri szobában, első alkalommal, Chicagóban (vagy Valparaisóban?), és az az ötperces asszony a fa alatt, akivel soha többé nem talákozott, de hordja magában azóta is – – – – – mindent visszakapott édesanyám karjában az apám, mindent. Már ő, anyám is fáradt volt, fejét lehajtotta, egy pillanatra eltűnődött, majd kislányos szégyenlősséggel azt suttogta a néhány perce halott édesapám fülébe, hogy a Jeanne Moreau mosolyát soha, azt soha nem kapod meg, egyetlenem.
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis, 204. mondat