csütörtök
2008-03-06 16:41:51
tegnap elkészült a 2008/8-as kép. Kicsit megálltak a villamosok...Este a Kamrában Darvasi író felolvasó estje. Az ember egy határon túl tartózkodjék barátai kritikátlan tömjénezésétől, de hát kurvajó volt. Okosan választott szövegek, profi felolvasás. A tárcák mellett elhangzott két részlet a készülő regényéből is: szépen egymásba gömbölyödő mondatok; látszik hogy nagyon gondosan meg vannak reszelgetve.
– – –
Vettem villanyos mű-cigarettát. Ha szívod: pirosan világít a vége, jön belőle a füst, nikotint is nyom valamennyit... Bárhol lehet szívni, ahol tilos a dohányzás! Maj' mindjárt lesz fotó is róla.
– - –
kis olvasnivaló a tegnap estéről:
Szív Ernő
Az írók ellenségei
Az író legfőbb ellenségének a kritikus tartják, ezt a nézetet az írók terjesztik, marhaság. Idővel kiderül, hogy a kritikus is többször vált már, iszik, őt is nyomasztja gyerekkora, öngyilkos is tud lenni, tehát éppúgy ember, mint az író. A kritikus a legártatlanabb ellenség, írásait, elmarasztaló, véres kés hegyével papírra karcolt recenzióit éppúgy senki nem olvassa, mint az író regényeit. Voltaképpen nem tudják, vagy nem akarják belátni, de kritikus és író szövetségesek, egymásból élnek.
Egy szép, leveleket táncoltató őszi napon a kritikus is regényt jelentet meg. S mi lenne a vérszövetség legfőbb bizonyítéka, hogy a kritikus regénye éppolyan pocsék, elnagyolt, és közhelyes, mintha az író írta volna.
Vannak írók, akik keresik a kiadókat, szörnyű helyzet, verses kötettel házalni, tíz évig írt családregénnyel házalni, hónapokig várni a válaszra, ez sokkal gyalázatosabb érzés, mint amikor a kapitalista nagyáruház hölgydolgozóinak a vezetés betiltja a menstruációt. Az író boldog, amikor egy kiadó befogadja. Ám hamar tapasztalnia kell, hogy a honorárium kevés, a szerkesztők barbár mód bánnak a főművel, húzzák, vonják, ledarálják, az író könyvei csúnyák lesznek, ordítanak belőlük a nyomdahibák huligánjai, s ami a lényeg, olyan megalázóan csekély példányszámban jelentetik meg a harmadik, ötödik főművet, hogy az voltaképpen a cenzúra új fajtájával ér fel!
Az olvasó lusta, csalárd, és vak. A hűséges olvasó letűnt korok kipusztult fajtája. Sokan, nem is ismerik a szó jelentését és a kősó, háztartási só, tengeri só etimológiai családjában keresik az értelmét. Hogy az olvasónak ne lenne elegendő ideje manapság, nem hisszük, nem hihetjük, sokkal inkább közömbösség ez.
Gyakori panasz, hogy az olvasónak nincs elég pénze, hogy megvegye az író könyvét.
El is lophatná, nem?
Az olvasó lop az államtól, a benzinkúttól, a családjától, a másik olvasótól, akkor a könyvesboltban miért nem lop?!
Miért e finnyásság?!
Szegény az olvasó?
Miért is nem dolgozik többet?!
Az olvasó elaszik az író regényének olvasása közben, nem fejezi be, ha befejezi, nem elégedett.
Dögöljön meg!
És meg is döglik.
Az olvasó meghal olvasás közben.
Először végig kellett volna olvasni, nem? Behajtjuk az utolsó oldalt, és aztán már el lehet halálozni rákban, embóliában, ülőideggyulladásban, kompkatasztrófában!
De ami a legfájóbb, a vak, rossz ízlésű és hűtlen olvasónak más írók is tetszenek!
A családi ellenségek közül is kiemelkedik a feleség – férj -, mint főellenség. A házastárs még csak-csak tűri a verseket és az esszéket, a novelláknál már nyugtalanul tekinget ki az ablakon, a regény ellen azonban minden eszközt bevet, a reggeli porszívózástól, a lakás-átalakítási tervektől, a részeges randalírozáson át a már nem kíván áldott állapotba kerülésig.
Ha az írónak gyermekei vannak, ők is kíméletlen ellenségek, sírnak, nyafognak, napi tíz centit nőnek, betegek lesznek, sokat esznek, játszani kell velük, mígnem egy szép tavaszi napon beköszönt a rémültes kamaszkor. Anyósok, apósok, távoli rokonok mindahányan egy nagy íróellenes összeesküvés részei, nem segítenek eleget, rátelepednek az író életére, és nem is olvassák az író műveit. Ha pedig elolvassák, a válóper után ordítják az arcába őszinte és keresetlen véleményüket.
A barát azért veszélyes, mert a családi élete rendre válságba kerül. Nem tudja, hány szeretőt tart a felesége, mert ha kettőt, még megjárja, de a három már minőségi ugrás, ezért aztán naponta hívja az írót, találkát kér, felugrik hozzá, kiderül, hogy pénze sincs, megvárja a vacsorát, kölcsönkér, és sír, csak sír, csak sír.
A művészvilágban különösen veszélyes a festő, mint barát, húsz perc alatt megfest egy képet, tíz perc alatt eladja, és utána temérdek idő jut szorongásra, melankóliára, blogozásra, hascsikarásra, és az író lefoglalására.
Ritka sötét munkát végez a doktor. Legyen erre bizonyság egy konkrét példa. Egy mexikói író felesége beperelte a házi orvosukat, az író évek óta betegeskedett, gyakorlatilag haldoklott, ám a házi orvos talált valami csodaszert, és úgy kikúrálta a pacienst, hogy az rövid időn belül makkegészséges lett. Nem is írt aztán egy mondatot se. Ragyogó pálya tört ketté, volt egy egészséges ember, és volt egy hallgató író. A feleség beperelte az orvost, mondván, az megfosztotta férjét a szenvedéstől, mely köztudomásúlag az író munkaeszköze – az önsajnálat, az irigység, a paranoia és a gőg mellett – és a pert meg is nyerte. Ám a háziorvost mégis megölték! A saját fonendoszkópjával fojtották meg, még sokáig bőgtek a kertben a szamarak. A tettes nyomot is hagyott. A meggyilkolt orvos az író Manuel-díjas kisregényét szorongatta, melyet az író dedikált is, amikor még írt. S persze, ki a feleségének szólt az ajánlás, egy boldog, beteg napon, valamikor régen, neki dedikálta a könyvet.
Elszánt és aljas ellenség a másik író. Befolyása, hínáros kapcsolatai révén igyekszik ellehetetleníteni az írót, ahol csak teheti, keresztbe rak neki, könyvhéten hamarabb és hosszabban ad interjút, a díjakat elhappolja, külföldön rossz hírét kelti, hazai körökben pedig intrikus megjegyzések rozsdás vastüskéit szórja maga után.
Könnyű a dolga egy politikusnak, ő kivégzi az ellenségét, fölakasztatja, vagy lelöveti, mint egy kutyát, korrupciós botrányba keveri, népszavazást kezdeményez, ezzel szemben egy szegény író mit tehet az író ellenséggel? Tűr, mint egy jobbágy. S ha van egy kis esze, nyilvános helyeken dicsérni kezdi a másik írót, hogy az visszadicsérje.
És amikor az író kegyetlen küzdelemben legyőzi az összes ellenségét, a kritikusokat, a más írókért lihegő olvasókat, a többi írót, az egész családot, s a világ csöndben, lábujjhegyen áll, ő csak ül az íróasztala szent fényességében, nem mozdul.
Csak szavakat kellene papírra vetnie, de ő nem teszi, néz, hallgat, nem ír.
Majd bólint, s visszahív mindent, az összes ellenséget, kicsit, nagyot, szépet és gonoszt, mert belátja, ezek olyan ellenségek, hogy nélkülük még írni sem lehet.