Sanyi és Aranka
2008-03-10 23:08:45
Hol is hagytam? Ja, Magyarország győzött!(Itt éppen Vojnich tesz eleget.)
– – –
Ma őrült fények az Ulászló utcában:
– – –
Szombat este nagy zsúr a Bartók32 Galériában, a direktor Horváth Karcsi születésnapja. Az összes művészhavertől portrét "rendelt" ajándékba. Itt az enyém, a kis csíkos kendőjébe szerettem bele...:
– – –
Ma este meg színházban: az egyik legnagyobb magyar szinész, Lukáts Andor saját színházat csinált. Egyelőre botrányosan senki nem tud róla, legalább itt hadd verjek hírt: a színház neve már remek: Sanyi és Aranka.
Ma a Hólyagcirkusz vendégjátékát láttuk, gyönyörű poétikus játék, egy bő órára megint úgy tűnt, ez egy élhető jó város...
(Legközelebbi előadásuk ugyancsak a Sanyi és Arankában (IX. ker. Mátyás utca 9., a régi Stúdió K, gyönyörűen felújítva): Bohóc Biblia (misteria opera buffa) március 28-án és 30-án este 7-kor. Belépőjegy 1000 Ft. Melegen ajánlom, menjen, aki tud, mert - mondom - egyelőre senki nem tud róla, kínosan kevés a néző!)
– – –
És hogy ne fogyjak ki soha Darvasi ajnározásából, most megtaláltam Esterházyról írt naplóparódiáját a Literán. Elképesztően bánik a csávó szeretett anyanyelvünkkel, több ez mint bravúros stílusérzék; ennyire tudni Esterházy-ul! Mélyen, igazán, szeretettel és remek humorral, nagyszerű, na.
Itt az eleje:
„Én nem akartam őt, ezt az állatot, és viszonyom sincsen hozzá semmi!”
E. P.
„Ballagok le az emeletről, és hallom, beszél hozzá. Amikor villámlik, dörög, néha még meg is simogatja.”
Esterházy Zsozsó
Álmomban prímszám voltam, és ebet vettem magamnak – illetve famíliámnak, amely család ágas-bogas, sokan vagyunk, szerintem elegen, reggelenként nézem is őket, mint bécsi testőrhuszár a fényes gombjait,
Bovaryné,
én,
édesapám, édesanyám,
megint csak én,
nőm, mint kinek én, mit is tagadjam fényes hímje is vagyok,
illetve az utódok, akik már kiröpültek,
a legkisebbnek, a dobosnak, valami katalán jogdíjból vettem összkomfortot, hogy lássa, nem csak a szigor, de a szeretet is nagy bennem.
És most lesz egy kutyám is.
+
Két éve elvállaltam egy estet Záhonyban, a polgármester fogadott, derék magyar ember, korán öregedő, de az ujja állásából látom, kiválóan karikázza a kolbászt, s bizonyos újboros, őszi estéken, minden szavát elhinnők.
„Marika, maga a magyaros! - fordult a könyvtáros hölgyhöz -, mielőtt az író úr hozzákezdene a felolvasáshoz – rám néz, engedékenyen bólintok, az lesz, fölolvasás – tehát a felolvasáshoz, foglalja össze néhány mondatban, Marika, mi az a posztmodern!”
+
Magyarország egy kanca, egy…egy veres, lipicai deres, melynek hátára mindenki föl kívánna ülni, megjegyzem, joggal, ám míg az egyik vágtatni akar vele, a másik csak ügetni, poroszkálni, álldogálni, addig a szőrét csak én fényesítem igazán.
+
Nőm sikolt, s bár ez énnekem száncsengő csilingelése, de most az ágyból azt is hallom, édesapátok – én, én, én! – megőrült, kutyát akar venni! G. ily röviden telefonkagylóba gazdag és eredményes életében még nem beszélt, a gyerekek fél óra alatt a lakásban, megjegyzendő: legjobb szervezőerő a rémület, mindazonáltal Zsozsó leányom szemében szürke, fürkésző fény, figyelme tárgya én magam lennék.
Nem, nem, a világnak nem kell összeomolni, édeseim, maradjunk meg egymás számára kalandnak!
Viszont ez mégsem népszavazás, végső érvem ez, s már megyek is.
+
Kosztolányinak lehetett pacsirtája?!
Tandorinak lehet verebe?!
Pomogátsnak macskája?!
A Záray-Vámosi házaspárnak majma?!
In concreto akkor nekem miért ne lehetne kutyám?!
+
Fölkészülni a nemtelen, s nem is implicit támadásokra, hogy nem puli vagy magyar vizsla, ha már eb. Mikor a tepertő el akarja mondani, hogyan kell ívelnie egy sült kolbásznak. Magyar Nemzet vezércikk, hogy kóser tacskót pisiltetek a Filatori gát virágos szőnyegére.
Látom, ahogy rám gondolnak, ökölbe szorul a kezük.
Mást nem tehetvén, iskolás szeretettel kérdezem, lehet-e ökölbe szorított kézzel írni?
+
Kérdezik egy interjúban, mi a Sors.
Egyik öcsémnél, kit Mártonnak hívnak, míg gyermekek voltunk, lényegét tekintve jobban fociztam, és aztán,
aztán mégis én lettem a jobb író.
Ez például elég sorsszerű.
+
Latinul ugat, magyarázza az állatkereskedő.
És németül harap, teszi hozzá.
Olaszul tud?
Si, Maestro, olaszul a farkát csóválja.
És magyarul mit csinál?
Magyarul rág.
Hogyan szarik?, kérdezem, mert nem csak tisztelem a részletek hatalmát, de tettem is egyet s mást avégett, hogy a rész egésznek tűnjön, s az egész viszont résznek, egyébként, akinek inge, nyugodtan vegye magára, aztán majd Forgács Zsuzsa úgyis letépi róla.
A kutya hatalmasakat szarik, de célirányos idomítás esetén a szomszédban csinálja, így a kereskedő, ki egyre antipatikusabb.
Ó nem, horribile dictu, mi a szomszédba nem szarunk, tiltakozom kelletlenül.
A száz darab kutyaszarszedő zacskó grátisz.
Tolvaj, zöld gyöpünkön settenkedő ellenforradalmár?, kérdem még.
Az állatkereskedő a homlokát vakarja, az ilyen kutyákat valóban gyakran ellopják, uram.
A számlát küldje a Magvetőbe Morcsányi Gézának!
...
Az egész paródia elolvasható itt.
(holnap egész nap VE kiállítását rendezzük!)