kedd
2008-05-07 00:09:00
megint megtalált Nagy Miklós kedvenc rotavírusa, de két marok szénkapszulát, és több bögre teát magambatöltve elmentem délutáni fellépésünkre a Közgáz Napokon Alföldi Robival és Parti Nagy Lajossal. Nem is volt baj, hálistennek. Gyerekem elégedettnek tűnt, nem égett velünk.Este jó játék Nórával: házi feladatul kapott az egyetemen (műelemzés tantárgyból) egy fotóelemzést. Kis atyai segítséggel egész jó kis dolgozatot írt, Íme.
Sebastiao Salgado fotója:
Sebastiao Salgado fotográfus 1944-ben született Brazíliában. Kalandos gyermekkor után közgazdaságtanból diplomázott a Sao Paulo-i egyetemen. Közgazdászként kezdett dolgozni az ICO (Nemzetközi Kávé Szervezet) alkalmazottjaként, többször járt Afrikában a Világbank küldöttjeként, ekkor kezdett el komolyan fényképezni. 1973-ban feladta közgazdász karrierjét, és a fotográfiát választotta élethivatásul. Dokumentarista munkáival vált a világhírű Magnum csapat tagjaként hamarosan közismertté. 1994-ben Párizsban megalapította saját ügynökségét, az Amazonas Images-t. A fejlődő országok munkásairól készített képsorozatai tették világhírűvé. Felvételeiből számos album megjelent szerte a világon, egyik legismertebb munkája a brazíliai Serra Pelada nevű aranybánya modern rabszolgáiról 1986-ban készített megrendítő sorozata.
A képsorozat egy külszíni aranybányában készült, ahol semmiféle gépesítés nincs, a bányászást, a szállítást középkori módszerekkel, fegyveres munkavezetők irányításával a nyomorult munkások végzik. A civilizált világot okkal rendítették meg a leginkább az egyiptomi rabszolgasorsra emlékeztető képek.
Elemzésünk tárgya a sorozat egyik legabszurdabb darabja, a hegyre kapaszkodó szállítómunkások torzóit ábrázoló felvétel. A kép történésére a különös komponálás miatt szinte csak a sorozat más darabjainak ismeretében következtethetünk. Tömött, nehéz zsákokat cipelő férfiak csúszós, sáros hegyoldalban kapaszkodó lábai töltik be szinte az egész képmezőt. A munkások a kép tanúsága szerint egyik kezükkel a zsákot kénytelenek fogni, a másik kezükkel kapaszkodnak az iszamos gyökerekbe, indákba, hogy feljussanak valahová. Ez a fotó is megerősíthet bennünket abban a meggyőződésünkben, hogy épeszű rabszolgatartók sem annak idején Egyiptomban, sem a gyönyörű huszadik században nem éheztették „rabszolgáikat“, ugyanis lesoványodva, éhesen nem tudták volna elvégezni szörnyű munkájukat. Elméletünk alól talán csak a náci haláltáborok képeznek kivételt, ahol elsősorban nem is egy adott munka elvégzése, hanem a rabok megsemmisítése volt a végcél.
A képen látható emberi torzók normálisan táplált, izmos férfiak lábai. Salgado különös módon kerüli az olyannyira kézenfekvő naturalizmust. Tudjuk ugyan, hogy a képen látható figurák mozognak, mégis az egész fotó inkább egy görög márvány-reliefre emlékeztet az izzadt testre tapadó ruhák, a legyűrt zoknik vagy kapcák ráncainak artisztikumával, a meztelen lábak izomkötegeinek fény-árnyék játékával. Salgado fotója drámai, de statikus, és ez váltja ki a kép különös hatását. Mint már említettük, Salgadotól távol áll bármilyen naturalizmus, miközben amit ábrázol, az maga az inferno. Ez a fotó klasszikus példája a látvány és a narratíva különös, ellentmondó párbeszédének: tudjuk, hogy a képen szinte állati sorba kényszerített emberek küzdenek a mindennapi túlélésért, de amit látunk, ez a kompozíció nem a pokol, hanem annak „égi mása“… Ezen a képen a sár, a mocsok is gyönyörű. Gyönyörűek a (nyilvánvalóan szenvedő) emberi testek. Áldozatul esik ennek a különös esztétikumnak az anyagszerűség is: mintha minden egyfajta anyagból lenne, ez is fokozza a kép relief-hatását. (Talán nem is márvány, inkább preciziós technikával öntött bronz dombormű!) A képen látható figuráknak nincs feje-arca, tehát nincs személyisége. A képsorozat általunk ismert darabjain – egy fegyveres felügyelő kivételével – szinte sehol nem látunk arcokat. S hogy ez nem véletlen, bizonyítja a többi, ugyanezen a helyszínen készített kép: egy másik fotón többszáz ember látható, amint végeláthatatlan sorokban, földdel tömött zsákokkal a hátán kúszik fölfelé a végtelennek tűnő hegyoldalon. Ezek már nem emberek, akiknek álmai vagy vágyai vannak, ez egy nagy hús-gépezet, mozgó zsákhordó massza, az emberi lét végső peremén.
A borzalom ábrázolásától Salgado még nem lenne a világ egyik legjelentősebb, legkülönösebb fotográfusa. Ami igazán naggyá teszi, az klasszicizmusának és ábrázolt témáinak különös ellentmondása. Képei hordozzák mindazt az üzenetet, amit a legjobb szociofotók, ugyanakkor (az ábrázolás módjával) hozzátesz még valamit, amitől a nézőnek mégiscsak az az különös érzése támad, hogy minden megmutatott szörnyűség ellenére nem kell azonmód felkötni magunkat…