szombat
2008-05-31 23:47:19
tegnap este Bárka Színház. Szörnyű hőség. Természetesen minden előzetes megbeszélés ellenére nem sikerült a laptopomat a vetítőhöz csatlakoztati, valami Windows-os szutyok laptoppal sikerült teljesen hülyét csinálni magamból, képtelen voltam normálisan kezelni.Szabó T. Anna - Dragomán Gyuri rém helyesek voltak, Anna írt két gyönyörűséges verset a képeink- (ide kellene egy jó igekötő...) kapcsán, mondjuk. Mindjárt megkapom mailben és akkor fölrakom.
Amúgy jó sokat marháskodtunk, azt hiszem szívmeleg volt az egész.
Felolvastam egy Dragomán novellát, íme:
Szakemberek
– Szemedet! – Janó gyorsan behunyta a szemét, amennyire csak tudta összeszorította, hallotta, hogy Misi bá felrázza a flakont, aztán a hosszú sziszegés, a szilikonspré mesterséges fenyőszaga megtöltötte az orrát, Misi bá rendesen körbefújta a felsőtestét, a karjait, meg a fejét, – kinyithatod – mondta, Janó kinyitotta, hunyorogva előre nézett, az öltöző pozdorjafaláról vastagon hámlottak a régi plakátok – utálom ezt a szart, mester – mondta, a nyelve is fenyőfa ízű lett.
Misi bá intett a flakonnal: – Tudom – mondta – én is jobban szerettem a vazelint – , a földre a köpte a nikotinos rágót –, de azok az idők elmúltak. Ide ez kell, az izzadsággal emulziót alkot, jó síkos leszel, ennél jobb nincs, legfeljebb csak megkarcol, de rendesen megharapni nem tud.
Janó bólintott, hátul lent a vállában még mindig ott volt a csomó: – Tudom mester. De utálom akkor is.
– Tudom fiam – Misi bá közben elővette a sárga tégelyt. – Karodat! – mondta, Janó emelte is már a két karját, fel egészen a feje fölé, a rongykesztyűkön a vasszegek a mennyezetnek ütődtek, a gipszkartonba karcoltak, Janó karján fájdalmasan futott végig a csiklantás, ahogy Misi bá a hüvelykujjával a hónaljába dörzsölte a mirigy kivonatot. – De büdös – mondta, leengedte a karját.
Misi bá bólintott, becsavarta a tégelyt – Büdös hát – mondta –, az a lényeg, ez az egyetlen szag, amitől félnek. – Inkább örülj, hogy nem emberek ellen mész.
– Örülök is – Janó odahajolt a pultra állított szívókás flakonhoz, egy kicsit kortyolt az energiaitalból, megforgatta a szájában, visszaengedte. – Mennyi az oddsz? – kérdezte.
Misi bá rántott egyet a vállán: – Két órája még négy az egyhez volt, de ezek nem ismernek. Azt hiszik, veszteni hoztunk ki ide. Csak mi profi szakemberek vagyunk.
– Az a jó – Janó a sporttáska felé intett, – vegyük fel a nyakvédőt mester – mondta – , mindjárt jön a bevonuló zene, és lemerevszik a nyakam attól a rohadt hideg vastól.
Misi bá az órájára nézett: – Jól van – mondta.
Janó elkezdett nyakkörzéseket végezni, hogy még jobban átmelegedjenek az izmok, nem szerette lecsukni a szemétközben, mert olyankor szédült, a padlót nézte, a kopott falakat, az egyiken a repedt talpigtükröt, a szürke plafont, a másik falat, megint a padlót, közben látta, hogy Misi bá kinyitotta a sporttáskát, nyakvédő vékony acélszemei megzördültek, ahogy az öreg kicsatolta a kapcsokat, elkezdte leszedni a fémhálóból körben kiálló háromélű pengékről a védőtokokat. Épp az utolsóelőttinél tartott, amikor megszólalt a mobil.
Janó feje megállt a körzés közben: – Ez meg ki a franc? – kérdezte, de addigra Misi bá már fel is csattintotta és a füléhez tartotta a telefont.
Janó közelebb lépett: – Ki az, mester? – kérdezte, Misi bá felé intett, hogy csend – Értem – mondta közben, aztán bekattintotta a telefont, Janóra nézett, egészen fehér volt az arca. – Nyakvédő nélkül mész – mondta, fél kézzel megpróbálta visszatenni az egyik pengés szegre a védőkupakot, mellényúlt, majdnem kiesett a kezéből a barna műgyanta henger.
Janó érezte, hogy a torkát belülről hirtelen marni kezdi a krokodilhasnyálmirigy fenyőtűvel kevert szaga: – Nem – mondta –, az nem lehet.
Misi bá nagyon halkan szólalt meg. – Muszáj – mondta. – azt mondták, hogy muszáj.
Janó erre nem mondott semmit, csak bólintott, lassan, nagyon lassan egymáshoz nyomta két öklét a mellkasa előtt, lehajtotta a fejét, mélyen beszívta a rongykesztyűk avas vérszagát: – Segíts meg! – gondolta – segíts meg! – a hangszórókból akkor nagyon hangosan kicsapott a bevonuló zene, valami helyi hipp–hopp volt, Janónak az jutott eszébe, hogy ha tudná a nyelvet, most akkor se értené a szöveget, Misi bára nézett, az öreg simára borotvált arcán kicsi tűhegynyi verítékcseppek csillogtak, sápadt volt, nagyon hangosan mondott valamit, Janó mégis csak a szájáról tudta leolvasni: – A szemére menj! hallod, a szemére! – Janó bólintott – igenis – mondta – a szemére, igenis!
+ + +
Délután (jó kis fény volt a műteremben), Nórával a portréfotózás kapcsán jót játszottunk; néhány példát ideraknék...
Nórának eszébe jutott az a híres portré, amit Vojnichról csináltam pár éve:
csináltunk olyant is.
Megbeszéltük, holnap cserélünk: ő áll majd a gép mögött!