kedd
2008-06-10 16:07:29
Egy hiteles történet, tegnap hallottam a szerkesztőségben Margócsy Istvántól.A 19. század elején egy nagyon felviágosult bécsi herceg elutazott Afrikába, és vásárolt magának egy kis fekete (rabszolga) csecsemőt. Szépen hazavitte Bécsbe és felnevelte. Az ifjú megtanult négy nyelvet, művelt lett és kedvelt tagja a felvilágosult bécsi társaságnak. Híres jó kártyajátékos volt például, az urak nagyon szerettek vele játszani. Szóval a herceg bebizonyította a bécsieknek, hogy ezek a különös szerecsenek ugyanolyan nagyszerű emberek, mint szerencsésebb helyre született bécsi társaik. Kazinczy találkozott is emberünkkel valami szabadkőműves összejövetelen, egy levelében leírja, hogy milyen különös érzés volt egy koromfekete emberrel kőműves-csókot váltani.
Teltek-múltak az évek és egy napon hősünk meghalt.
No ekkor Ferenc József utasítására a halott embert megnyúzták, kitömték és kipreparálták, és berakták az Etnográfiai Múzeumba. (A múmia (vagy mi) ott is volt egészen a Világháborúig, amikor sajnálatos módon tűzvészben elégett.)
Szép történet, nem?
– – –
Most egy kis rejtvény következik (ugyancsak a szerkesztőségben szereztem). Ez egy igen közismert magyar vers kínai fordításának egy részlete, (kívánságra küldöm az egész verset), és nyers visszafordítása. Kérdés: mi a vers?
(A megfejtők közt közmondásokat sorolunk ki. Pl. ilyeneket: "Ha a fekete doboz olyan anyagból van, ami mindent kibír, akkor miért nem csinálják abból az egész repülőt?")
+ + +
Ezt meg az imént kaptam:
+ + +
Ma este Vancsó megnyitó.
+ + +
Rettenetes hőség. Reggel óta legalább 20 fokot emelkedett a hőmérséklet.
Na itt a megnyitó szöveg:
Vancsó Világ
Ülök a laptopom előtt, és rágom képzeletbeli ceruzámat, ahogy Jákob vakargatta képzeletbeli ótvarait. Hosszú órák óta ülök, nézem Vancsó fotóit; bámulok és rágok.
Néha lapozok.
Éppen egy foltos, sakálszerű kutya-szörnyeteg elmosódott figurája süvít előttem a képen, a háttérben tengerpart, puha homok, vízparton álldogáló apró emberek. Lidérces. Próbálom elképzelni, Vancsó gugol a homokban, és nézi, ami nézhető: horgászok, unottan tébláboló emberek, fény már csak a grízes bárányfelhőkön, tök érdektelen az egész. Az egyetlen esemény talán egy izgágán szaladgáló kutya a homokban. Vancsó unottan szeméhez emeli a gépet, követi a kutyát. Talán még füttyöget is, hogy jöjjön valahogy közelebb, a képbe. Bájos, érdektelen idill. És akkor. Akkor a kutya átrohan a gép előtt, Vancsó meg exponál. Ilyen egyszerű. Mestermű született. Pont.
Azt hiszem, voltaképpen nem történik más: pereg a végtelen film Vancsó orra előtt, szép és nemszép tájak suhannak; emberek, madarak, tenger és arab hentesbolt, papírsárkányok és zarándokok, lakótelep, homoksivatag és pálmafák... és ő néha exponál. És akkor a képet nézve azt gondolja az ember, ilyen nincs. Tudjuk, megtanultuk már Cartier Bressontól, csupán annyi a titok, mindig legyen nálad fényképezőgép. Ja, és jókor kell exponálni. Ilyen egyszerű. De Vancsó fotóit nézve azt gondolom, ennyi mázli nincs, matematikailag lehetetlen. Ezek a képek csak Vancsóval történnek meg. Áll a csőretöltött géppel, vár türelmesen, várja míg elékerül a következő Vancsó fotó, exponál, “oszt jónapot”.
S hogy ezek a Vancsó képek honnan vannak a fejében (gyomrában vagy isten tudja melyik zsigerében)? Hja, hölgyeim és uraim, ez is egyszerű: ez bizony a rémisztő tehetség. Kapta. Gondozta is minden bizonnyal, adott neki vitamin tablettákat, csonterősítőt, naponta többször vitte sétálni...
Nézzük hát meg alaposabban milyen is ez a Vancsó-szűrő, rács, vagy mi, amin keresztül Vancsó szemléli a világot. (Nem lopnám itt az idejüket a szakmai tudás ecsetelésével, ez a minimum, ettől – tudjuk – még nem lesz jó a kép.) Vancsó Zoli másképp látja (az ő izéjén keresztül) a világot, mint ahogy mi, többiek látjuk. A naív nézőnek időnként az az érzése, hogy Vancsó “berendezi a képeit”, odahúz az égre egy nem-evilági, kiterjesztett szárnyú sirályt, vagy sárkányrepülőt, szereplőit félig elrejti a díszlet-sziklák mögé, a nagy kosár karfiolra emlékeztető mátrai dombok közé kis tisztást varázsol, és még apró matchbox-autóra is futja a fák közé. Vancsó olyan, mint egy boldog kisfiú: zsebe tele válogatott kincsekkel, melyekből minden képre futja valami meglepetés. Vancsó Zoltán a melléktémák Paganinije. Nézzenek körül, szinte minden képen a főtéma mellett van még egy-két apró meglepetés: egy váratlanul kunkorodó fenyőfa, egy, a kép történetén kívüleső figura: igazándiból csak a második felvonásban kellett volna színpadra lépnie, de eltévesztette az ügyelő.
Lehetetlen, függőleges felhő a homoksivatag fölött. A török-arab hentes lábán a kockás szőrmepapucs.
A Gellérthegyi emlékmű árnyjátékán egy ember fal mögül kilógó profilja...
A sárkányölő heroikus szoborsziluettje mögött egy – tán fényképezőgépét magasra tartó – apró figura: mintha csak a viharos ég mögött megbúvó, Teremtővel pörlő, gyapjúsapkás Prófétát látnánk...
Tengerpart, mézédes naplemente, a bársonyos, vizes selyemhomokon egy ember küzd a fülébe szorult tengervízzel...
Vancsó humora mély és elementáris. Nem viccelődik, abszurdnak látja és láttatja a világot. Nincs benne semmi erőlködés, NEM TUD MÁSKÉPPEN LÁTNI.
A nyomorúság mélyén is mindig ott a groteszk, s a móka majd’ mindig valami drámát takar.
Szeretem az utat, melyen Vancsó vezet a világban, vonz érzékenysége, együttérzése, és nagyvonalúsága. Szeretet van ezekben a képekben, a klasszikus cseh filmek szeretete; tán még a bölcsesség szót is megkockáztatnám szerzőnk dicséretére.
Kérem fogadják nyitott szemmel és szeretettel ezeket a képeket, Vancsó Zoltán világát, igérem, nem járnak rosszul. A szerzőnek szívből gratulálok, és a kiállítást megnyitom.