idő van, éjszaka van
2008-06-18 00:52:16
hát nem is tudom, mi volt.Voltunk valamikor a PIM-ben, ahol Tóth Kriszta beszélgetett a Nyugatról, nagyon érdekes volt.
Tóth Krisztina, Egressy Zoltán, Lévay Balázs
+ + +
Anna két hete legalább folyamatosan itt ül velem szemben az asztalnál és szigorlatra készül. A tantárgy nevét sem tudom megjegyezni, pedig megkérdeztem. (Most újból megkérdeztem: Módszertani szigorlat; öt tantárgy: Stategy és Statkettő, Analízis, Lineáris algebra, Valószínűségszámítás. Festeni tán mégiscsak jobb...)
Vasárnap este Bodorék és KAF-ék (gyengébbek kedvéért Kovács András Ferenc, nagyszerű marosvásárhelyi költő barát) minálunk.
Jó sokat röhögtünk...
Ja. Igazi dráma: szombatra virradó éjjel NÓRÁNAK ELSZÁLLT A LAPTOP WINCHESTERE!
Rajta (sehol máshol !!!) az összes fotója, összes zenéje, az összes letöltött filmje. Ezt egyszer legalább mindenkinek meg kell szívnia, hogy megtanulja, a fontos dolgokról mindig legyen backup másolata!
+ + +
Megérkezett az utolsó kézirat is készülő könyvünkhöz Bán Zsófi remek írása.
Idő van, éjszaka van
„...Így iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok...”
A festő kifeszíti a vásznat, aztán rá, mint egy ritka bogarat, az időt tűzi – ez jutott eszembe Szüts Miklós Winterreise-sorozatából az „éjszakai zápor” című képet nézve. S nyomban ezután, Hans Holbein „Követek” című festménye. Ahogy Holbein képén, itt is van egy különös alakzat a vásznon, amibe beleütközik a tekintet, ami foglalkoztatja, ami nem hagyja nyugodni. Ám Holbein anamorfikus, torzított, mondhatni indirekt közlésével szemben - mely szerint egy bizonyos perspektívából, ha ott állsz, ahol kell, ha pipiskedsz és kihajolsz, látszik a halál, illetve annak tudása – Szüts alakzata frontálisan, ha tetszik, „szemből” mutatja magát, jóllehet nem áll össze semmiféle világosan felismerhető figurává, mint Holbeinnél a koponya. Ami Szüts képén látható, az egy különös fényalakzat, egy fényjelenség vagy fénytömörülés, aminek valami csaknem szilárdnak látszó halmazállapota van, mint amikor a tojáshab besűrűsödik és összeáll tapintható formává. A kép alaptextusa, „cselekménye” felől olvasva, e fényjelenség nyilvánvalóan egy éjszakai úton haladó autó reflektorfényéből ered, noha az autóból és utasaiból nem látszik semmi. Ami ellenben jól látszik, az egy útjelző tábla, egy piros terelő nyíl, ami nyilván az út irányát, kanyarulatát jelzi. Azonban, megint csak szembeötlő módon, a terelő nyíl ellenkező irányba mutat, mint amerre az autó, illetve az olvashatatlan fényjelenség tartani látszik – s ez adja az erővonalak ütközését, s a kép feszültségét.
A tartás szónál megállnék egy pillanatra, mert ez az, ami a Winterreise-sorozat legtöbb képéből sugárzik: ha nem is törekvés, de tartás valami felé, egy majdan bekövetkező – térbeli és időbeli – pillanat felé, mely tartás gyűjtőhelye feltehetően, az élet. A képeken látható utak többnyire mind valami felé, a beszippantó távlatpont, a horizont vagy a fény felé tartanak, hol szelíden („az ősz vége”, „alkony”), hol izgatottan („útkereszteződés”), hol vonzóan, szinte erotikusan („eső után”), hol bizonytalanul („ködös délelőtt), hol pedig drámaian („este”). E képileg megjelenített haladás pedig egy megszerzett tudásból, illetve bizonyosságból ered, mely tudást az időben, az időből, s az időben való – már tudatos – megmerítkezésből lehet megszerezni. A Winterreise-sorozat majd’minden képének címe időbeliséget fejez ki, az idő egy pontját, amire aztán mindig jön majd egy másik idő, különben miért is akarná megkülönböztetni más időpillanatoktól: éjszaki zápor, az ősz vége, eső után, ködös délelőtt, éjszakai havazás, este, hétfő, esti szél, alkony, november...
S ahogy nézem a képeket, egyre inkább a narráció mikéntje, illetve a „narrátor” pozíciója foglalkoztat – jóllehet Szüts képei nem narratívak. Ki az, aki beszél (lát), és honnan beszél (lát)? Netán az a fajta „rezzenéstelen látó” lenne, akiről Nádas Péter ír „Mélabú” című esszéjében Caspar David Friedrich egyik festménye kapcsán? „A rezzenéstelen látás azt jelenti, hogy az egyik pillanatot semmi nem választja el a másiktól; az időtlen éjszaka pedig azt jelenti, hogy nincsen éjszaka.”1 E rezzenéstelen tekintet az, ami „az érzés nélküli tudást” adja: „Ha a rezzenéstelen látás azt jelenti, hogy az egyik pillanatot semmi nem választja el a másiktól, akkor a rezzenéstelenül látót a sors érzete nem lelkesítheti, nem is gyötörheti: ez a tudása.”2 Azonban, a kétségtelenül meglévő Friedrich-áthallások ellenére, Szüts képein egyszerre van is, meg nincs is éjszaka, s éppen az e kettő közti örökös mozgásból születik a Winterreise-képek drámája (ez volna, mintegy, a reise), az egyszerre kint és bent levés - ami itt egyúttal a néző kivételes pozíciója is. Mert ami Szüts képein látható az az absztrakt festészetből lepárolt - ám itt az újraértelmezett tájképfestészetre áthangolt - „tiszta, tárgy nélküli érzés” (Malevics), valamint „az érzés nélküli tudás” egy egészen sajátos keveréke. Egyszerre tárgyias és absztrakt, kinti és benti, egyedi és közösségi. S míg Holbein képén a metafizikus, a társadalmi és a személyes idő a festmény különböző, és jól megkülönböztethető vizuális rétegeiből adódik, Szütsnél mindez egyetlen rétegbe sűrűsödik. Egészen addig, amíg egyszercsak, mint az „éjszakai zápor” című képen, összeáll körvonallal rendelkező formává és jellé: idő (időnk) van, éjszaka van. „Az út vége” című képen azonban, jól láthatóan, az út folytatódik.
1 In Játéktér. Szépirodalmi, 1988. 50.
2 Uo., 56.