szombat
2008-08-17 00:58:41
Ma egész nap Győrben Parti Nagy Lajosékkal, vendégségben Nagy Miklóséknál.Képeim köszönik jól érzik magukat, párat majd kölcsönkérek a kiállításra.
Megint megcsodáltuk Miklós Kazo-képeit, egy nagyon szép fekete Nádlert, az egyik legszebb Gaál Jocó párosdugós képet, Vojnich főműveket, a sajátjaimról ne essék több említés.
A szokásos nagyszerű ebéd után elmentünk megnézni (megint) a Kolozsváry gyűjteményt. Hát ezzel nem tudok betelni. Amikor a második szobában váratlanul az arcába kapja az ember Farkas István Vihar utánját, az leírhatatlan. Az egész gyűjtemény hibátlan jóízlésről tanúskodik. Úgy érzem itt mindig magam, mint egy kisgyerek, akit zárás után beengedtek a cukrászdába.
Kolozsváry Anikó tüneményes vendéglátó; remek történeteket mesél a képek mellé... Például, hogy amikor megvették a Farkas István képet, akkor vonaton vitték haza Győrbe, (kép a málháskocsiban), aztán az állomásról gyalog vitték haza (másfél kilométer), a fejük fölé tartott kézben cipelve a félmázsás képet a kerettel. Annyira spóroltak, hogy a vasutijegyekre szokásos 20 filléres biztosítás-bélyeget minden alkalommal külön nem kérték.
Nem bírom elsorolni, mi minden csodát láttunk, elmesélhetetlen.
A Pesti Műsor kért interjút, a fotósiskola kapcsán, ahol a télen kicsit tanítottam. Kérdések emailben, válaszok vissza.
Inkább festő? Vagy már fotós? Esetleg fotófestő vagy festményfotós?
Sz. M.: Vegyük sorba a kérdéseket: festő vagyok. Festő, aki szeret fényképezni. Festményfotós is vagyok, hiszen évtizedek óta magam fényképezem a képeimet. Aztán fotófestő is vagyok, hiszen festményeimhez vázlat gyanánt fotókat használok.
Hogy került festőként a digitális fotósiskolába?
Sz. M.: A fotósiskolába úgy kerültem, hogy hívtak. A múlt században egyszer tanítottam pár évet egy középiskolában; a mai napig az egyik legnagyobb szellemi kalandomnak tartom azt az öt évet. Nem tanítottam én semmit, csak beszélgettem a gyerekekkel, azokról a dolgokról, amik éppen foglalkoztattak. Sokat tanultam. Pár éve a Színművészeti Egyetemre hívtak, ott is átbeszélgettem egy évet. Szeretem a mondataimat néha csillogó szemű gyerekeken-felnőtteken kipróbálni. Ez az iskola is remek alkalom volt sok jó, képnézegetős beszélgetésre, én remekül éreztem magam. Hogy a hallgatóknak milyen volt, arról őket kellene megkérdezni. Nekem úgy tűnt, csillogott a szemük.
Mikor és miért kezdett fotózni?
Sz. M.: Tizenhat éves korom óta csinálok fényképeket. Tetszett-tetszik, ahogy megfagy egy pillanat. Ezért nem készítek soha videót, (ahhoz aztán végképp nem értek). Utólag visszavetítve talán az tetszett, hogy abból a végtelen sok információból, látvány-tébolyból, ami pillanatonként éri az embert, meg lehet állítani a mozit, és egyetlen másodperc százhuszonötöd részére rá lehet mutatni: ha nem lenne idő, ilyen lenne a világ. Talán az abszurditása vonzott. Húszéves gyerekként meg tudom bökni a világot, mint egy lufit, és az kipukkad. A fotón csak olyat látni, ami a „valóságban” nem létezik.
Hogy fest, s hogy fotózik? Impresszióból, vagy gondosan átrágva egy-egy témát először fejben készíti el a képet?
Sz. M.: Furcsa dolog számomra a fotózás. A technikát többé kevésbé tudom, komponálni meg ha akarnám se tudnék rosszul: negyven éve csinálom-tanulom ezt a látvány-szakmát. Rutinból tudok nagyon jó fotókat csinálni. Olyanokat, amilyenek naponta ezerszámra készülnek a világban. Tizenhat éves korom óta vannak fényképzőgépeim, most megnéztem, 16 ezer fotóm van jelenleg a laptopomon. Ez szörnyű fegyelmezetlenség. Van közte talán harminc, ami igazán jó. A többit rég ki kellett volna dobni. Nem véletlen, hogy soha nem állítottam ki a fotóimat. A festés egészen más. Ott – legalábbis én úgy élem meg – valami új dolog születik a kezem alatt. Ami eddig nem létezett a világban. Ez a legnagyobb kaland az életemben.
Hogy a kérdésére is válaszoljak, gyűjtögetem a fotókat, sajátokat és másokéit, amikből egyszer talán kép lehetne. Nagyon sokat nézegetem őket, aztán ötszázból egyről valami eszembe jut. Nem, ez sem igaz, mert semmi nem jut eszembe. Csak valahogy váratlanul összefut a nyál a számban: na, ezzel lehetne valamit kezdeni. És hogy még mindig a kérdéseinél maradjak: szerintem fejben nem lehet festeni. A festés során a kép járja a maga útját, mint a regényírás során a történet szereplői, és én csak segíteni igyekszem, vagy tán ha útelágazáshoz ér, próbálok dönteni, merre tovább. Ez nem egy intellektuális tevékenység.
Nagyon illusztris a baráti társasága… Úgy fotózza nyaralás közben Esterházy Pétert, Závada Pált vagy Dés Lászlót, ahogy bárki a barátait fotózza egy közös nyaraláson, vagy eszébe jut olykor-olykor, hogy ezek a felvételek sokakat érdeklő kordokumentumok?
Sz. M.: Igyekszem nagyon tapintatosan fotózni. Ez számomra ugyanakkor, mint más normális ember számára egy napló is. Néha fotózom őket „komolyabban” is, hogy legyen portréfotójuk, ha éppen kell. Most elszerződtem a KÉK ügynökséghez, ezen túl tőlük kell kérni ezeket a fotókat.
Alapvetően képeken gondolkodik s látja világot, vagy néha-néha ír is?
Sz. M.: Írok blogot a weben (ide szabad írni? www.szm.hu), engem (és még napi 150-200 embert) szórakoztat. Írok néha képekről, kiállításokról, sőt, Tóth Krisztina költő barátom unszolására tavaly ősszel Párizsban írtam egy novellát, karácsonyra meg is jelenik a Magvetőnél egy novelláskötetben. De ígérem, jó darabig nem lesz több.
Mi az, amiről úgy érzi, „igen, ez sikerült, ezzel elégedett vagyok”, s mi az, amivel még biztosan dolga van?
Sz. M.: Nemrég meghalt egy nagyon jó barátom, El Kazovszkij. A hír okozta teljes szétesettségembe csöngetett bele a telefon: mondanék-e valamit a rádiónak, tudják, hogy a barátom volt. Próbáltam elmotyogni, hogy attól igazán szörnyű a hír, mert Kazo annyira szeretett és akart volna még élni. Amúgy minden rendben van, korszakos jelentőségű festő volt, nincs esély, hogy elfelejtsék, a képei jó helyen vannak, sok-sok múzeumban és az összes valamirevaló magángyűjteményben... Le is ment adásba, csak azt húzták ki, hogy „minden rendben van”. Szóval a válaszom: nagyjából minden rendben van, van négy remek gyerekem, pompás feleségem, mi kellene még? Jó lenne még nagyon-nagyon jó képeket festeni. Csak sajnos ez nem elhatározás kérdése.
Ha egyetlen mondattal kellene elmondania a tanítványainak vagy az olvasóknak, hogy mi az az esszenciális lényeg, amit az embernek, vagy művészpalántának érdemes mindig szem előtt tartania, mi lenne az?
Sz. M.: Egy szó: türelem.