hétfő
2008-12-08 11:04:51
A 2000 novemberi számában egy érdekes tanulmány Varga Mátyás tollából:(részlet)
Könnyen lehet, hogy egy térben és/vagy időben távoli képzőművészeti, zenei vagy irodalmi alkotás utólagos esztétikai megítélése többet árul el az ítéletet alkotóról, mint az ítélet tárgyáról. Az utólagosan projiciált értelem vagy jelentés kérdése azért jut egyre nagyobb szerephez manapság, mert az odáig általános, alapvetően szinkrón (vagyis kortárs) befogadást egy ideje felváltottta a korábbi korok műalkotásainak szimultán jelenléte.
A jelenség talán leglátványosabban a zene terén figyelhető meg. Egy ideje ugyanis különféle hangfelvételeken, lemezeken, CD-ken vagy egyéb hanghordozókon lényegében az egész európai zenetörténet rendelkezésünkre áll, s e művek hallgatása tulajdonképpen nem követel tőlünk sem zenei, sem történeti ismereteket. Szabadon válogathatunk közöttük, „naívan”, csak az érzelmeinkre figyelve hallgathatjuk őket. Sőt, a hozzájuk való viszony terén talán leginkább tudatosnak mondható módszernek, a „historikus zenélésnek” Nikolaus Harnoncourt vagy a látványosan is extravagáns Il Giardino Armonico nevével fémjelzett irányzata is egyértelműen lemond a puszta rekonstruálás egyébként is lehetetlennek tűnő feladatáról. Bár Harnoncourt éppen Monteverdivel kapcsolatban egyértelműen kijelenti, hogy megítélése szerint „ki kell zárni a zenei vagy kulturális »aktualizálást«”, mert „az ilyesmi gyakorlatilag új művet eredményezne, olyan művet, amelyet Monteverdi alkotása ihletetett”, s éppen a régi zenére vonatkozó, addigra már nagy múltra visszatekintô elôadói hagyománnyal fordul szembe, amikor így fogalmaz: „Egyszerűbben szólva: évtizedeken keresztül a legjobb hiszemben az egész nyugati zenét nagyjából Brahms korának konvenciói szerint olvastuk és szólaltattuk meg. Azonos feltételekbôl, sôt paradox módon azonos szellemi magartásból mégis két, egymástól alapvetôen különbözô, s egyaránt szélsôséges magyarázat fakadt: a »hiányzó« jelzéseket (dinamika, kifejezés, tempó, hangszerapparátus) vagy pótolták, vagy pedig, a »a műhöz való hűség« és az »objektivitás« jegyében, csupán azt játszották el, ami le van jegyezve. A mi célunk ezzel szemben, hogy kitaláljuk: mire gondolt a szerzô.” Ha jól értelmezem Harnoncourt szövegét, célja nem a kreativitás kizárása (vagyis: nem az egyébként is rekonstruálhatatlannak tűnô minden eszközzel való rekonstruálása), hanem éppen a művek gazdagságának megmentése, a szerzôi intenció mind pontosabb megismerése, vagyis az önkényességig menô „lebutítás” megakadályozása. Mivel Harnoncourt esetében nem egyszerűen zenetörténésszel, hanem gyakorló elôadóval és karmesterrel van dolgunk, aki többnyire rövid elméleti írásaiban a szavak szintjén is reflektál ugyan tevékenységére, de az írott szó hitelét mindenképpen konkrét zenei megnyilatkozások támasztják alá. Ilyen szempontból is érdekes meghallgatnunk a klasszikus zene egyik talán legtöbbet játszott darabját, Vivaldi op. 8-as hegedűversenyeibôl a Négy évszakként ismert sorozatot – akár Harnoncourt, akár az ôt követô Il Giardino Armonico elôadásában, és hallani fogjuk, hogy a korhűségre való törekvés mellett egyikük sem veszik el az „önfeledt kikapcsolódás” illúziójában: mindkét interpretáció úgy lakja be a rögzített kotta és a rekonstruált hagyomány lehetôségeit, hogy igazi kortárs elôadás születik.
Illusztrációul két tétel az Il Giardino Armonico nevezetes Vivaldi interpretációjából (Allegro non molto, Allegro - Concerto in F minor, op. 8/4)
Harnoncourt és a historikus zenélés más nagy alakjainak fontossága nemcsak az elôadás terén mutatható ki, hanem valószínűleg legalább annyira (ha nem jobban) a befogadás terén bevezetett új szempontokban – és egy újfajta figyelem és érzékenység kialakításában is. Vagyis egyrészt semmiféle rekonstrukció nem képes felszámolni azt az idôbeli szakadékot, ami a mű keletkezése és a befogadás pillanata között feltárul, másrészt nem is ez a cél. Harnoncourt egyébként más szövegeiben pontosan rávilágít, hogy a zenehallgatók egy része éppen kortárs zene által felvetett problémák elôl menekül a régi zene megoldottnak hitt világába, ahol – reményei szerint – semmi váratlan, semmi nyugtalanító nem veszélyezteti majd az „önfeledt élvezetet”.
Nagyon érdekes írás, ajánlom. Aki nem jutna 2000-hez, de érdekli a cikk: szívesen elküldöm file-ban.
+ + +
Dicsekvés: tegnap a Képcsarnok Vállalat árverésén Vojnich egyik nagyedéves főiskolás képét (Isten tudja, milyen raktárban állt eddig) az este rekordlicitjével a kikiáltási ár hússzorosáért 750 ezer forintért ütötték le, Íme a kép (62 x 64 cm, olaj, farost):
Másik "dicsekvés": szombat este Lengyelországban Esterházy a HC lengyel kiadására megnyerte - megelőzve többek közt Günther Grass-t - a Kortárs Közép-Európai Szépirodalom 10 millió forintos díját. (Persze nem tudom, pontosan mi a neve a díjnak.)
Nekem meg elvitték három képemet jó gyűjteményekbe: a 2007/13, a 2008/54, és a 2008/71-es számút.