szombat
2009-03-14 10:41:27
Szóval. Aláírtam az utolsó nagy akvarellt is. Kész.A tízoldalas prospektusvagymi (leaflat) gyönyörűen kinyomva (örök hála Halász Ivánnak már megint!), kedden állítjuk föl a képeket a színház előcsarnokában. Az még egy nagy menetelés lesz.
+ + +
Csütörtökön megnyitottam Phlippe Brame barátom kiállítását a Pintér Sonia Galériában. Nagyon sok ember volt; néhány kedves fotó látható Nagy Miklós webnaplójában.
Sajnos nagyon ügyetlenül rendezték meg a kiállítást, túl sok kép van kirakva, és a remekműveket felfedezni is komoly munkába kerül. Rossz a lelkiismeretem persze, miért nem segítettem, voltaképpen (túl azon, hogy meghalni sem volt időm) elvitt a szívem: azt gondoltam, de hogy miért????, hogy ez a nagyszerű, okos fiú meg tudja csinálni a kurátorral és a galériásokkal maga is. Megint bebizonyosodott: senki nem tudja a sajátját jól megrendezni. Persze nagy baj nincs, csak plusz munka a nézőknek kiszálazni a legjobb fotókat.
Néhány kép mutatóba:
És itt a megnyitó szövegem:
letörni az izgő-mozgó idő egy darabkáját
Philippe Brame kiállítása elé
Kedves barátaim, ünnepelni jöttünk. Ünnepelni (és persze újból és újból megcsodálni) Philippe Brame képeit. A képek előtt a nézőt elfogó... mi a jó szó? tán áhitat? titkát fölfejteni, amennyire ez egyáltalán lehetséges.
A képcsinálás, történjen az fényképezőgéppel, ecsettel vagy bármivel, az általános tévhittel ellentétben nem úgy zajlik, hogy gyűjtögetjük a kincseket, formákat és színeket, fényeket, árnyékokat, és amikor már jól tele a zsákunk, akkor szépen összerakjuk, és készen is van a kép. Gyűjtögetés persze van bőven, halomban állnak a zsákok tele mindenféle széppel-jóval, mámorral és rémülettel, ott hevernek a zsákok a műterem sarkában, az ágy alatt, vagy a padláson, azaz jól-rosszul elraktározva valamelyik "lebenyünkben". Csakhogy a munka lényege, legfontosabb része a válogatás (a selejtezés?)! Nem, ez így pontatlan: az éppen akkor szükséges anyag föllelése a hatalmas vidámházban. (Vojnichtól tanultam: állítólag a kupleráj polgári neve volt a vidámház, papája szíves közlése szerint. Funhouse, mondja John Barth egyik leghíresebb könyvének címe: Lost In the Funhouse, amit aztán a magyar fordító elvarázsolt kastélynak magyarított... bocsánat.)
Turkálunk a zsákokban naphosszat: régi, szép, kobaltkék mintás teáskanna, szürkéskék köd a tó fölött Kanadában, ahogy átdereng rajta az őszi tölgyerdők rőtvöröse, titokzatos női hát (vagy domboldal?) ellenfényben, fák, bokrok, semmibe vesző utak... Egész világ a mi birtokunk. Csak ebből még nem lesz kép, az egész gyűjtemény egy nagy-nagy rakás magánügy. (Hogy ezekből igazából hogyan lesz kép, azt felfejteni tőlem ne várják, mert – hangozzék bármily lilául – fogalmam sincs. A legpontosabb választ erre a kérdésre talán a Pozsonyi úti zöldséges adta gyerekkoromban, aki minden kirakott kosár répa, vagy krumpli mellé egy költeményt is írt krétával a fekete vastáblákra, mondjuk ilyeneket, hogy "tudja angol, tudja indus, Deutsch hagymája vitamindus". A legenda szerint, Deutsch úr, amikor megkérdezték tőle, hogyan születnek e kis remekművek, ezt válaszolta: "ÍROM VÉRS, AHOGY JÖN"). Zárójel bezárva.
És a festőnek még könnyebb a dolga: azt tesz föl a vászonra-papírra, amit kedve és pillanatnyi tehetsége, ötlete, rossz vagy jókedve éppen diktál, aztán hamarosan minden nagyobb nehézség nélkül küldheti a kukába, aminek mégsem találja helyét a vásznon. A fotós nagyjából a kész képet csinálja, amikor megnyomja az exponáló gombot: nehéz munka, (sokkal többet kell gyalogolni például,) az elmélyült műtermi csendet alkalmasint egy nyüzsgő, lármás nagyvárosi utca forgatagában kell a fejében előállítani. Vagy süvöltő szélben, úton, sínen levegőben... Ott kell megállítani az időt, ott kell a másodpercek töredéke alatt rendet (és csendet) teremteni, letörni az izgő-mozgó idő egy darabkáját. Létrehozni egy olyan látványt, ami a valóságban sohasem létezett. Philippe Brame csendje, képeinek halk mágiája koránsem olyan magától értetődő, mint ahogy a képek előtt állva gondolná az ember. Nem fényképezni kell megtanulni, hogy egy ilyen fotó elkészülhessen: fel kell építenie magában egy olyan rácsrendszert, egy világ-nézetet, Welt-anschauungot, mely átszűri a folyamatosan gomolygó látványt. Ez a gomoly természetesen nem szép vagy csúnya, nincs neki sem íze, sem szaga: ez a jéghideg, embertelen objektivitás. Még bonyolultabb a helyzet esetünkben, amikor a képek jelentős többségének témája – legalábbis látszólag – egy ember által teremtett "természet", egy műtárgy, ha úgy tetszik, Le Corbusier Ronchamp-i kápolnája. Ezesetben a feladat még sokkal bonyolultabb: A fotográfusnak, mielőtt munkához látna meg kell tanulnia, meg kell fejtenie a fellelkesített anyag titkát, megismerni a tér, az arányok, a kordába szorított fény minden varázsát, és amikor mindezzel végzett: nagy alázattal semlegesítenie kell. Semlegessé kell tenni, le kell fejteni róla minden tartalmat, hogy úgy álljon vele szemben, mint egy fa, a tenger, egy végtelenbe vesző horizont. Csak akkor eresztheti rá a saját rendszerét, a saját világnézetét; különben csupán jól (vagy rosszul, mindegy) létrehozott illusztráció lesz egy színes utazási magazin hatodik oldalán. Ugyanis Philippe Brame képein nem a Ronchamp-i kápolnát látjuk, nem csupán Le Corbusier mágikus térszemléletét csodáljuk, ezek a képek a szerző világát, magányosságát, nyomorúságát vagy csendes derűjét közvetítik; egy világot, mely talán minket is segít egy kicsit a rengetegben való bolyongásunkban. Nézzük meg jó alaposan ezeket a fotókat, rakjuk el valami nagyon biztos helyre, amit tanultunk, szükség lehet rá az ínségesebb napokban.
A kiállítást megnyitom.
2009. március 12.