RS - EP
2009-04-21 23:44:28
Érdekes.Radnóti Sándor a Litera.hu felkérésére egy éppen húsz évvel ezelőtt közölt cikkét idézte újra, mai kommentárral ellátva. Az eredeti cikk a Hitelben akkor megjelent Csurka cikkre válaszolván azt hiszem először hívta fel a figyelmet Cs. és körülötte lassan gyülekező hagymázos szélsőjobboldal zászlóbontására.
Mostani szomorkás kommentárjában arról szól, hogy ma már nem érzi értelmét az effajta diskurzusnak:
(...) "Csoóri Sándor még szegről-végről barátom volt. Közös szép emlékünket, hogy amikor a régi világban nála jártam egy aláírás ügyében (aláírta), s távozásom után kinézve az ablakon, látta, miképpen szegődnek a nyomomba a személyi követők, gyakran emlegette. Csak három évvel később kellett megírnom Ethnosz és démosz című tanulmányomat az ő Nappali holdjáról, s adtam egy hosszú interjút „Most hirtelen téli mesék rémei kielevenednek” címmel Szécsenyi Ágnesnak. (Úgy látszik, a magyar sorskérdések mindig Adyt juttatják eszembe.) Biró Zoltánt első éves koromban mindannyian nagyon tiszteltük, mint idősebb évfolyamtársat, aki öt év népművelés után csapott fel egyetemistának. Igaz, elhajtottak, amikor fölhívtam telefonon (beszédet írt és nem lehetett zavarni), levelem közlését pedig meglehetősen személytelenül hárította el. Mégsem hittem volna, hogy az az ember lesz belőle, aki a mai – és nem az akkori – magyar közélet egyik legmalignusabb, leggyalázatosabb cikkét közli Bayer Zsolt védelmében a Magyar Hírlapban; anélkül, hogy bármilyen feltűnést keltene. De hiszen éppen erről van szó. Csurka elvetemült írása annak idején feltűnést keltett, s ha vele nem is, de körével, olvasóival szóba akartam állni. Eléjük akartam tárni tiltakozásomat és érveimet. Gyönyörű kor volt."
Az egész cikk itt elolvasható.
Ehhez kapcsolódik szorosan Esterházy nagy cikke a hétvégi ÉSben. Kis részletet idéznék belőle:
Már a mottó is remek:
"Medve az imádott Petőfijébe is belekötött ezzel. „Sehonnai bitang ember” – azt mondod –„Kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete” – hülye vagy, Sándor? Mindenkinek drágább a rongy élete, mint a haza becsülete. Másodszor pedig én sehonnai bitang ember vagyok. Ki nem az?"
Ottlik Géza: Buda
"Azt olvasom a Magyar Nemzetben, illetve a Heti Válaszban (egy nemrég lezajlott írószövetségi konferencia kapcsán), hogy a magyar irodalom két részre szakadt, az egyik vallja, vállalja, hogy az irodalom hozzásegít a hívebb társadalmi, nemzeti önismerethez, nemzetben és közösségben gondolkodik, és első sorban hazai terepen, a másik a magát exportképesnek és önmagát kizárólagosan modernnek nevező, a helyi sajátosságokat figyelmen kívül hagyó rész, amely Európa és a világkultúra új központjaiba törekszik, karrierépítés, külföldi megjelenés, nem érinteni a mi valóságos problémáinkat, ezzel szemben személyes mohóság kielégítése."
(...)
"Kanyarodjunk vissza az irodalomhoz, és nézzük konkrétan a javasolt fölosztást. Valami azt súgja, hogy engem inkább a második csoportba osztanának, tehát hogy a helyi sajátosságokat figyelmen kívül hagyva, az egyéni boldogulást szem előtt tartva igyekezni a nyugati kultúrközpontokba. (Azért nehéz ezt afféle sima, tehát előítélet nélküli elgondolásnak látni, és nem afféle rosszindulatú izének, de próbálkozom.) Mármost tessék nekem egyetlen egy olyan valamirevaló könyvet mutatni, amelyre állna ez a jellemzés.
Nézzük mondjuk az ez idő szerint a nyugati centrumokba legélénkebben iszkolót, Dragomán könyvét, A fehér királyt. Hol nem veszi ez a magyar sajátosságokat figyelembe? Hiszen épp azért is van sikere. De hogy mást ne említsek, a Sorstalanságra, amely legmagasabbra iszkolt minden magyar könyv közül, a magyar dilemmák, hogy ne mondjam, sorskérdések megkerülése volna igaz? És valóban, Kertészre tényleg jellemző az élet napos oldalának keresése (öncenzúra), a siker hajhászása, amint azt önleleplező módon egyik könyvének címe közvetlenül is mutatja (A siker című regényre gondolok, Magvető Kiadó). Nemrég láttam Tarr Béla Sátátangóját, ezért kedvem volt újraolvasni a regényt, ezekben a végtelen mélysáros délmagyar úttalan utakban tényleg semmi itteni nincsen, ezt az Eco vagy az Auster Nevjorkból ugyanígy leblattolta volna; már önmagában egy Krasznahorkai-mondat hazafias vallomás. (És egyébként ha nem, akkor mi van?!)
Nádas karriermohósága régóta látván látszik: miután jól tudja, hogy a legfontosabb az állandó jelenlét, látszani, látszani, látszani, okosan nem vagy húsz évig vacakol egy 1500 oldalas monstrumon, amelynek lefordítása újabb hosszú évek (de tényleg: majdnem egy negyed évszázad így együtt!), és csak nagy, gazdag kiadók vállalkozhatnának rá, hanem mint tudjuk, mondén életet élve (Gombosszeg erre ideális) kis könnyű regényekkel bombázta a nyugatot, miközben pille természetének megfelelően mindig is a hatalom kétes fényei felé riszált. "
(...)
"Bár éppenséggel jó társaságba kerülne az ember. Nyerges András Színrebontásában olvastam, most újra föllapoztam, „Móricz a jobb oldal mérlegén” – amint könnyűnek találtatik. Ahogy a már igazán nem fiatal Móriczot oktatják magyarságból, írástudói felelősségből, hazaszeretetből. Móriczot! Kis micsodák, a nevüket se tudjuk már. És akkor arra gondoltam emelkedetten, hogy ugyan én nem vagyok Móricz, nem is vagyok hatvan, mint ő akkor – de hogy ezeket nem hagyom szó nélkül. Sokáig hagytam, mit számít, de most nem hagyom. Mit nem hagyom, nem tűröm. Felkiáltójel. Hogy ez mit jelent? Hát, hogy leírom: ezt nem tűröm. :-)"
Azt hiszem EP-nek van igaza, nincs más lehetőség, úgy tenni, mintha....
+ + +
Mielőtt elfelejtem: nagyszerű előadást láttunk szombaton a Nemzetiben; jó régen mutatták be, csak valahogy nekünk mindig kimaradt: Moliere-Parti Nagy: Tartuffe-jét, Alföldi rendezte, még javában vendégként. Parádés szereposztás. László Zsolt Tartuffe-jének pedig bennem Major Tamás emlékével kellett megküzdenie, állta bizony a próbát. Major emlékeim szerint nyúlós volt, körmönfontan zseniális, kígyó állagú, itt László Zsolt kemény, kegyetlen és férfias. Jól meg is keféli Udvaros Dorottyát az asztalon, mire a jó hülye Orgon (Stohl András) az asztal alatt észbekapna. Amikor a dugás végetér Udvarosnak (Elmira) volt egy fantasztikus, alig észrevehető gesztusa: a nagy döfölődés végeztével egy pillanatra elmosolyodik, és egy ölelésszerű gesztust tesz az utált pasinak: azért rendesen megdugtál! (Kérdem most Vojnichot, emlékszik-e erre? Ő semmi ilyesmit nem látott.) Parti Nagy (vagy Alföldi?) korszerű-keserűen elhagyta a darab végéről az annak idején is csak a király kívánságára utólag odaillesztett meseszerű befejezést, itt bizony mindenki, Tartuffe intésére takarodhat ki a házából vagyonából...
Igazságtalanság lenne nem említeni legalább a nagyszerűen komédiázó Murányi Tündét (Dorine) és Csoma Juditot (Pernelle asszony), de mindenki remek volt, na.
Aki még nem látta, azonnal próbálja megnézni, nem lesz könnyű, mert (3 év után!) előjegyzést vesznek föl a jegyekre. (Ha végképp nem sikerül valakinek jegyet szerezni, az szóljon, most van egy kis protekcióm.)
Különösen, hogy ma visszaköltöztem festeni a színházba, már meg is érkezett az első néhány új, három méteres tábla, amit megfestendek. Több mint egy hónapja nem volt ecset a kezemben!
Na, ma jó hosszúra sikerült. Bocs.
Jóéjszakátnak
Tomás Luis de Victoria: Et Jesum c., ősszel egyszer már idézett darabjából, Carlos Mena (kontratenor) énekel