szombat
2009-11-28 21:49:50
Péntek este a Nemzeti Színházban AEGON-est, ezúttal nagycsoportos.Négy zenész (Dés Laci lett volna az ötödik, de beteg lett szegény), és öt írástudó. Együtt és felváltva, hát nagyon jó volt. (éceszgéber: Eszéki Erzsi).
A csapatok:
Balázs Elemér (dob)
Barcza Horváth József (nagybőgő)
László Attila (gitár)
Oláh Kálmán (zongora)
Lator László
Parti Nagy Lajos
Szabó T. Anna
Tóth Krisztina
Závada Pál
Elbűvölő pasik ezek a zenészek, van bennük valami igazi gyermeki tisztaság: Oláh Kálmán, a mindig visszafogott, csendes úrifiú, végtelen finomságok jönnek keze alól a zongorából; Barcza Józsi volt az est egyik legnagyobb meglepetése: Olyat bőgőzött Szabó T. Anna versei elé-alá-mögé, hogy a szavunk elállt. Visszatért a nagybőgőbe vetett hitem. (Pege Aladár nyomán évtizedekig azt hittem, hogy a nagybőgő, az olyan dum-dum-dum-dom---dom-dim-dim... és mindig kicsit vagy jobban hamis, aztán lassan rá kellett jöjjek, hogy nem a hangszerrel van a baj: szegény Pege volt mindig kicsit (?) hamis.) De hogy ilyet is lehet egy szóló bőgővel csinálni? Valami egészen gyönyörűséges volt. László Attila is remek estét fogott ki, gazdag volt a gitárja és invenciózus, ábrándos néha, messze-menő és kellően titokzatos. A mindig szívmeleg, hallatlanul muzikális Balázs Elemér Tóth Kriszta verseit dobogtatta meg.
(Mondom utána Balázs Elemérnek, hogy mennyire elbűvölt Barcza bőgőzése, mire azt mondja: "és láttad, VÉGIG NEKEM JÁTSZOTT!")
Az írókról nem ömlengenék túlontúlságosan, hiszen – Lator tanár úr kivételével – mégiscsak a barátaim, érjük be annnyival, amit annyiszor elmondtam már, és mindig, újból és újból leszögezem magamnak is, (Horác szép szavával: beatus ille...) boldog lehet az a kor, (boldognak kellene lennetek drága hontársaim), amely olyan kortárs szépirodalmat tudhat magának, mint ma Gyarország. Ezúttal öt név, öt elsőosztályú író-költő, de bármikor ki tudnánk állítani még nyolc-tíz ilyen minőségű támadósort! Gyöngyök a KAHIB-tenyészet lábai előtt.
Závada Pali közös opuszunkból, a Wandererből olvasott remek részleteket, Szabó T. Anna, Tóth Kriszta... mondjam azt: a "szokásos" hőfokon, szó-zenével, T.K. helyenként hideglelős humorral, szóval hozták a formájukat.
Lator sem tagadta meg magát, tanár ő az utolsó porcikájáig, játszott a karzatnak is annak rendje-módja szerint, mellesleg olvasott három igencsak verset.
Végül, de korántsem. Oláh Kálmán és Parti Nagy duettje zárta az estét, itt legalább PNL-t tudom idézni (megkaptam tőle az összes felolvasott angyalcédulát, majd mutatok később is még belőlük).
Angyalcédulák
Mottó:
Beszél a fákkal a bús őszi Sale.
Kiárultattam.
S most se föl, se le.
Írta Dumpf Endre.
(0.52)
Egyszer Berlinben, a Gemäldegalerie közvetlen közelében, a Landwehrkanal hídján bronzzá vált egy mentőöv.
Ácsorgott ott valaki, lehetett éppen Bruno Ganznak nézni, de nem volt miért.
Tél volt, közömbös, céltudatos, nem volt kit megmenteni.
A török az Imbiszből észrevette, kiment hozzá, látta a toporgásából, hogy eleve idegen, kért tőle szépen tüzet.
Ez az illető készségesen adott neki, csakhogy a hüvelykujjából, hogyan másképp? – erre a török sájszézkedve elszaladt, vissza a büféjébe.
Akkor még toporgott kicsit, de megunta az angyal a fölöslegességét, becsattintotta a benzines tenyerét, bronzzá változtatta a mentőövet, fölakasztotta a korlátra: mentsétek meg magatokat.
(0.55)
Falk Peter megfogott egy példányt, persze még kisgyerekként.
Bátaszéki kisgyerek volt, az égető tűznél elevenebb, szaladt utána korcsolyával, esetleg az illető szaladt őutána, nem tudni.
Sírt és birkózott és a duplájára nőtt, egy fehér párnaciha, amely csupa vér, csupa tok és csupa kétségbeesés.
Ordított, gágogásnak nem merném már nevezni.
A hártyás lábaival kalapált az arcán, végül a nagy Peter Falk maradt ott a megtépett kis ballonkabátjában, kezében egy darab szárny.
Jó lesz kéménypucolónak, dadogta, és fekete lett a jó szeme a rémülettől.
Iszonyú minden angyal, mondta később nevetve, de ezért nem kezeskedem.
(2.11)
Neve vagy azonosítószáma immár nem érdekes.
Pecsétléptű, hidrogénszőkeségű, kicsivel inkább ormós mint ormótlan, farhúsát veri a szolgálati fegyver, szereti a hagymát, a kisfiát, szeret vámosnak lenni, ha nem is ezt álmodta meg a lottón.
Szabadidejében egy hobbija van, ujjlenyomatokat nagyít ki, aztán kihímezi. Már az egész rokonságé ott van párnán, terítőn. subaszőnyegen. Gagariné, például, aki rég nem is él. Ha valaki méretarányilag vagy rendőrileg ellenőrizni kívánja, áll elébe.
Amikor szabadnapon leül a rekamiéra, úgy érzi, híres, szép emberek benyúlnak és megérintik neki az intim szféráját.
Alkonyatkor megáll a hosszú sornak háttal, belenéz a lenyugvó napba, hunyorog, és egyszer csak nem tud visszakapcsolni. Kinyittatta a Lada csomagtartóját, kivetette a pótkereket, és most nem tud belenyúlni.
Állnak ott a delikvensek, állok ott, egész kisvolumenű berekszászi cigarettacsempész tolldzsekiben, nézem, ahogy pirosodik, mint a neon, mint a meleg vas. Fog találni négy kartont, azt elveszi a megbeszélésünk szerint, aztán elenged, unokaöcsém feleségének keresztanyja utóvégre, illetve névadószülője.
De nem.
Valami történik neki belül, nem orvosi, ebben biztos, annál jóval mélyebb, a köldöke alatt a méhe legközepében remegni kezd az angyalmotor, s érzi, ahogy az őszi tarlón nehézkesen, billegve elindul, mint egy kifutópályán.
Felemelkedik, eltűnik a felhők gyógygőzében, ezt képzeli, ezt a jó, hosszan tartó suhanást a selyemégben, mert Budapest vagy Bécs vagy Párizs fölött csak más az ég, nem ilyen pozdorja és pakurameszelés, és bárhol lenéz, cukorból vannak a lámpák, a fehérneműk, még tán a katonakombinék is.