karácsony
2009-12-29 22:14:22
na itt vagyok, itt vagyok...
Karácsony.
Újabb magassági rekordot döntöttek a csajok, talán a tavaly Kambodzsa miatt elmaradt fát kellett bepótolni. Ezúttal négy méter körülit sikerült találni!
Emlékszem, a múlt század nyolcvanas éveiben egy karácsonyra, VE már tolatott rendesen, (a hasban Nóra rugdosódott javában), szóval a drágám elindult karácsonyfát venni. Miért nem én? - kérdezhetnék a naív olvasók. Hosszú történet ez, csillogó szemű, máig tartó vitákkal a fa magasságát és szépségét illetően. Maradjunk abban, hogy így volt ez jobb mindenkinek. (Én bizonyosan ronda és kicsi fával tértem volna haza.)
Szóval én az egyéves Annával otthon, nagyhasú meg favadászaton. Be is toppant néhány óra múlva egy igen méretes fával, tán még az emeletre is ő vonszolta föl, arra legalábbis nagyon emlékszem, hogy erősen szidalmaztam. Kilihegvén/csillapodván elmesélte aztán, hogy vett egy fát ördög tudja hol, és azt vonszolván hazafelé bekukkantott a házunkkal szemben lévő fenyőfaárusítókhoz. (hogy miért nem ott kezdte?) Nos, itt aztán meglátott egy MÉG NAGYOBB ÉS SZEBB fát, eladta hát valakinek az övét, és megvette a MÉGNAGYOBBSZEBBET. Ugye így azért már világos, hogy ez a feladat messze meghaladja az én képességeimet?
Nagy eseménye a szentestének, hogy látható vagyok kétsorgombos öltönyben és nyakkendőben. (Mondtam is szeretteimnek, hogy ebben a tempóban ez az öltöny vidáman kitart a ravatalomig! Akkor nem kell nyakkendő, mert hosszú távon azért szorít!)
25-én reggel csináltam Nóráról egy jó kis Vermeer fotót a konyhában:
+ + +
Megkért valaki, hogy írnék pár sort a karácsonyi ajándékába bele közös (gyűjtő) barátunknak. Nem tudom, végül megkapta-e, de én most már közreadom.
Milyen is egy gyűjtő?
A gyűjtő folyamatosan szerelmes. A szerelem – mint tudjuk – abnormális létállapot. Hosszú távon kibírhatatlan. A gyűjtők olykor évtizedekig ebben az abnormális létállapotban falják életüket, egyetlen túlélési esélyük, hogy szerelmük tárgya-iránya időközönként változik. (Ez amúgy az embereknél is gyakori.)
Kétféle gyűjtő alaptípust különböztetünk meg: az egyik, aki már elhalálozott szerzők műveire jön erotikus izgalomba, a másik fajta az igazi kalandor, aki a terra incognita elérésére igyekszik. Megmászatlan hegycsúcsok, felfedezetlen Északi, Déli, Keleti s Nyugati sarkok felé menetel, hóban-fagyban-kánikulában járja a műtermeket, hogy egy-egy általa becserkészett szerzőre kitűzhesse kis zászlócskáját, és a szerzett zsákmánnyal diadalmasan hazatérjen.
A gyűjtőnek sosincs pénze. Hiszen a pénznek egyetlen szerepe van életében: a zsákmány megszerzése. Ezért aztán legtöbbször csak megsebesíti a vadat, hogy ne futhasson messzire, (szerény előleget ad a szerzőnek), és már csörtet a következő áldozat után. Hasonlatunk persze nem pontos, mert az előleggel megsebesített vad esetünkben a szerző, de ő nem azonos a zsákmánnyal. Komoly gyűjtő az előleggel lefoglalt művet természetesen azonnal viszi is magával, nehogy egy másik vadásznak is kedve támadjon a prédára.
A festők szeretik a gyűjtőket. Szeretik őket, hiszen tőlük kapják meg időről időre kis kábítószer adagjukat, melynek hullámain aztán lágyan ringatózva fontosnak érzik magukat és munkáikat.
A festők gyűlölik a gyűjtőket, hiszen azok elrabolják s viszik janicsárnak legkedvesebb gyermekeiket, gyakran nem sokkal megszületésük után. Gyűlölik őket, hiszen testben és lélekben egyaránt rájuk vannak szorulva. Nincs alkalmatlan időpont, a gyűjtő mindig szívesen látott vendég, ha a legrosszabb pillanatban jelzi is érkezését.
A festők imádják ezeket a látogatásokat, hiszen a profi gyűjtő mindig hoz ilyen alkalmakkor egy kis pénzt, hogy a festő belévetett töretlen bizalmát megőrizze. Az esetenként bekövetkező transzállapot, melybe a gyűjtő az új képek láttán esik, ugyancsak jelentősen fokozza a festők komfortérzetét. Alapszabály gyűjtőknél: mindig előbb foglalózd le új zsákmányodat, minthogy az előző tartozás utolsó részletét is kifizetted volna.
A gyűjtő soha nem a szerző által mutatott képre kiváncsi. Viszolyog az eléterelt, elbódított medvétől. A gyűjtő nem egy Ceaucescu, neki a vad becserkészése a legnagyobb gyönyörűség. Ezért aztán előszeretettel turkál a festők padlásán és pincéjében, óvatlan pillanatban beletúr az ágyneműtartóba, a komódok mélyére, szóval mindenhová, ahol semmi keresnivalója.
A gyűjtő tudja, mi van a festő fejében, legtöbbször az a kényszerképzete, hogy a festők helyette festik meg remekműveiket. A kór minősített esete, amikor a gyűjtő maga is megpróbálkozik képek előállításával. Ekkor azonban többnyire végetér az addig érzett égető szenvedély: a gyűjtő átkerül a túlpartra: hiszen maga próbálja megszülni a medvét, amire eddig vadászott.
A komoly gyűjtő természetesen utálja a többi gyűjtőt, hiszen gyakran ugyanarra a vadra lövöldöznek, s eltévedt golyóikkal nagy kárt tudnak tenni egymásban.
Gyűjtő és szerző, mint Jin és Jang, kiegészítik egymást, egyik sem élhet a másik nélkül.
szm, 2009. Karácsony
+ + +
Végül, egy igazi (gyönyörű) szöveg, Parti Nagy két újabb, karácsonyi angyalcédulája.
1.15)
Nem az a kínai elemes vacak, hanem Karácsony előtt megjelentek a génezett, élő angyalok. Pult alatt, de meg, nagyjából Kalasnyikov-árban, bár manapság az ilyesmit ozmiumban számolja az al- és felvilág.
A legnagyobb ismert példány 46 cm-es volt, csukott szárnnyal természetesen.
Ez kellő idomítás után hét méter magasságig, húsz-harminc méter hosszúságig repült.
Bárányka-szerű hangot hallatott. Szárnyai tüzes lilában játszottak. Egyetlen kis testnyílása volt a fenekén, hol a fahéj és vaniliaszagú ürítékje távozott.
Egy példány utolsó erejével berepült a Bazilikába, ott pánikot kapott, verődött össze-vissza, cirkuszolt, zavarta a hitéletet.
Azért a génturizmus nem minden.
Érthető, ha a Monstrancia-security megtette a szükséges lépéseket tűzharcig menően, melynek során az illető exitált, illetőleg földi élet jeleit nem mutatta.
A boncolás óta akkora csönd van, hogy az egymásra mutogatás sem fér bele.
(1.26)
1951 karácsonyán négy ávós beront a recski fogolytábor egyik barakkjába.
A karácsonyi vacsorára váró foglyokat egyenként elhajtják maguk előtt, és derékszíjjal megkorbácsolják. Oda, vissza.
Mert ők is emberek.
Szeretteiktől távol, rájuk tör a magány, és rettentően sajnálni kezdik magukat.
Az ebből sarjadó egészséges dühüket korbácsolással igyekeznek levezetni. Aztán röhögnek. Véraláfutásig csapkodják a térdüket. Éjfélre berúgnak rumtól, teától. Versenyt hugyoznak.
Aztán eldőlnek négyfelé, kicsi, mocskos latrok a sötét, internacionalista éjszakában.
Egyikük a hajnali hidegben a saját görcsös sírására és ugyancsak csillapíthatatlan hányingerére ébred. Kitántorog, majd hosszan bőg és okádik epeiglen. Másnap, ha merné, esküdne rá, hogy két hűvös tenyér fogta a homlokát, különben megfulladt volna.
Nem női, nem férfi, de tenyér. Napokig töri a fejét a dolgon, szaglászik, szolgálatban kis híján fölsír, és nem emeli fel a földről a tekintetét hetekig.
Más nem történik.
Tán még most is él.
Hodie Cantandus Est + Puer Natus Est Nobis, gregorián énekek Ausztriából.
A Schola Hungarica lemezéről