de rerum natura
2010-02-25 14:13:28
Man: God?
God: Yes?
Man: Can I ask you something?
God: Of course!
What is for you a million years?
God: A second.
Man: And a million dollars?
God: A penny.
Man: God, Can you give me a penny?
God: Wait a second.
+ + +
Megszereztem és olvasom (Esterházy kommendálta) György Péter esszéjét a januári Alföldben. (Az amnézia-terápia [A Kádár-korszak fausti egyezsége]). Remek írás, ajánlom mindenkinek, aki hozzájut. (Próbálom a kéziratot elkérni szerzőtől, ha sikerül, és hozzájárul, akkor - aki kéri - elküldöm mailben.) Nem bírom itt elmesélni az egész tanulmányt, inkább egy zárójeles történetet idéznék: egy nyilvános előadás után egy öregember GYP elé állt, és a következőt kérdezte:
"A maga nagyapját György Antalnak hívták? Igen. Együtt voltunk Fertőrákoson (?) munkaszolgálatban. Amikor elvették a sakkját, akkor fogyott el a türelme, mondta az öregember. Azt mondta a nagyapja, hogy «most már tényleg elment a kedvem az egésztől.» Erre a fordulatra azért rákérdeztem. De így volt, így ismételte el."
Az írás az emlékezés, illetve a felejtés kádári intézményesítéséről (is) szól.
Erről jut eszembe pénteki beszélgetésem a radiocafé-ban. Mindig valami furcsa zavar van bennem, ha a "múlt rendszerről" kérdeznek: egyrészt mert a felejtésnek magam is bajnoka vagyok, másrészt mert a válasz korántsem egyszerű. Mai eszemmel úgy emlékszem, hogy a rendszerhez való viszonyom lényegesen egyszerűbb volt, mint manapság: kisgyerek koromtól azt tanultam otthon, hogy "ezekhez" nekünk voltaképpen nincs közünk, mellettük-alattuk élünk, de nem velük. (Olyan mélységig nem, (nem meséltem a múltkoriban?) hogy egyszer nőnapon hazafelé menet vettem egy csokor hóvirágot anyámnak, otthon átnyújtván Mamám rám nézett, és hűvösen annyt mondott: "demokratikus ünnep, nem ünnepeljük.") Apám ugyan minden nap elolvasta a Népszabadságot, de a politikai aktualitások, - ha voltak egyáltalán - semmilyen módon nem lépték át a családi ingerküszöböt. Nem olvastunk a sorok között, a forradalom utáni kádári konszolidáció lehetővé tette, hogy úgy éljünk, mint - mondjuk - egy sánta ember: tényként fogadtuk el, hogy futóversenyen nem indulhatunk, hűvös őszi napokon talán sajgott a sérült lábunk, de megtanultunk a (szabadság-)fogyatékosságunkkal együtt élni. A szegénység elleni folyamatos küzdelem – mint annyi sokaknak még – tökéletesen kitöltötte a szüleim életét.
56 november negyedikén hajnalban (az egyetlen alkalom, mikor apámat sírni láttam), a Pozsonyi úti lakásunk erkélyéről nézvén a Parlament felé dübörgő tankokat, szüleim világosan belátták, hogy nincs remény, akkor ezzel a kérdéssel többet nem foglalkozunk. Valamikor november-decemberben egy este még megkérdezték 13 éves bátyámat és 11 éves jómagamat, hogy akarunk-e elmenni, azaz disszidálni, amire - emlékezetem szerint mindketten - azonnal azt mondtuk, hogy nem. Erről sem volt soha többé szó.
Ez a belémoltott kívülállóság, finnyás "úrifiúság" aztán végig is kisérte életemet, soha nem vettem részt semmilyen, akár szakmai, akár politikai mozgalomban: soha nem éreztem, hogy ott nekem helyem lehetne.
Hogy hová akarok kilukadni? Hogy 89-ben a dolgok alaposan megváltoztak. Hogy egyszercsak közöm lett ahhoz, ami ebben az országban történik. Hogy úgy éreztem: (legalábbis egy szavazat erejéig) számít a véleményem! Hogy a dolgok többé nem megváltoztathatatlanok, hogy ez az egész vircsaft az én vircsaftom is. És ettől olyan rémületes és szomorú mainapság a közérzetem. Mert minden intoleranciát, ostoba agresszivitást a bőrömön érzek, mert az aljasul lemészárolt cigányemberek az én családtagjaim is, a kivégzett kilencéves kisfiú az én gyerekem is, és mert a szegénység reménytelenségéből ki nem látó százezrek nyomorának én is okozója vagyok, mert együtt hoztuk össze húsz év alatt ezt az egész szörnyűséget. (Nem állítom persze, hogy a felelőssége is azonos mindenkinek.) Hogy megtörténhet, (megtörtént!): az egyik televízióban főműsoridőben elhangozhat egy olyan mondat, hogy "a holokausztot tagadni, oké, nem kell, de unni azért lehet, ugye?" És a stúdióban ülők ezen vidáman kacarásznak. Gondolom másnap is remekül mulattak a kilenc órás Shoah-film vetítése alatt.
Na jó. Abbahagyom.