vasárnap
2010-05-09 19:57:38
Sűrű, poros napok.Pénteken bedobozoltam kb. két mázsa könyvet, meg iratokat. Nem ijedezni: a könyvek fotóügynökségi katalógusok, amiket ingyen küldözgettek az ügynökségek: megy a zúzdába. Aztán van egy hatalmas, méretes kartondobozban vagy hatszáz CD és DVD, ezek meg az elmúlt évtized, bocsánat majd' húsz év grafikai munkái. Vagy egy félmázsa könyv és prospektus, amit én/mi terveztünk és nyomattunk. Ez majd holnap vándorol dobozokba. Tegnap egy jóbarátnál, az Artchivumos zseni Bélay Gyurinál vendégségben mesélem, hogy végre megszabadulok ettől az egész őrülettől, megy az elmúlt húsz év összes grafikai munkája a darálóba... Felsikoltott, hogy semmit ne dobjak ki, ő mindent elvitet, merthogy ez hatalmas kincs. Volt bennem is némi halk zavar, hogy ezeket egy mozdulattal kihajítom, de a megszabadulás okozta öröm sokkal erősebb volt a "múlt múlása" fölötti halk nosztalgiánál. Hát ha nekem soha többé nincs dolgom velük, akkor akár meg is maradhatnak.
A rossz képeket többnyire menet közben átfesti vagy kidobja az ember, ott nem érzek semmi komoly selejtezési kényszert. Igaz, hogy az elmúlt 12 évben ötször költöztem a műtermemmel, és az is kiváló alkalom volt a selejtezésre. Nota bene, a korábbi nagy költözéseknek nagyjából áldozatul esett például az összes főiskolai tanulmányrajzom, meg még ki tudja mi minden, de azt hiszem ezzel nagyon komoly veszteség nem ért sem engem, sem az egyetemes kultúrát.
+ + +
Még a felfordulás kezdetén kiválogattam és becsomagoltam azt a tizenhat képet, amit Pannonhalmán fogok nemsokára kiállítani. (Megnyitó május 19-én, szerdán 17:30-kor). Már az őszi nagy győri retrospektív kiállításomra készülvén lélekben, most arra gondoltam, hogy a műtermemben többnyire féltve őrzött és vevőknek nem mutogatott legkedvesem képeimet viszem le Pannonhalmára.
Néhány mutatóba:
1990 - Az első csendélet (Szüts Annáé)
1991 - Második csendélet (ez mindig a műtermemben lóg)
97/11
98/9 (ez az első lakótelepes kép)
2000/9 (most meglepve konstatáltam, hogy ez kimaradt a könyvünkből, pedig én nagyon szeretem, ez volt a párizsi kiállításom plakátján is...)
2000/10 (a Városmajor utca!, ezt sikerült régen visszaszereznem)
2007/10 (ez a lesz a "legfrissebb" kép a kiállításon)
satöbbi.
+ + +
(mindjárt folytatom, csak most éhen halok...)
csináltam gyorsan jó kis diétásat: tehéntúró, lila hagyma, tejföl, só, paprika - meg egy kis kolbász a szín/ízharmónia végett, kenyér helyett az a gyémántkeménységű ropogós izé...
+ + +
Egy érdekes Nádas-cikk az eheti ÉS-ben:
Emlékmű – The Memorial to the Murdered Jews of Europe
(ÉS, 2010. május 7., 13. oldal)
Idéznék a cikkből:
"Emlékműveivel a társadalom olyan tegnapi tettekért kér bűnbocsánatot, amelyeket ma is elkövet és holnap is el fog követni. Az emlékműállítás rítusának az a nagy bökkenője, hogy az áldozatok emlékhelye a tettesek emlékét őrzi. (...) Peter Eisenman kőtemetőjében egyetlen felismerhető személy áll, maga az építész. Gyűlölöm az emlékműveket. (...) Legfőbb ideje lenne az egész földkerekséget emlékhellyé nyilvánítani."
Nem másolom tovább, tessék elolvasni, hamarosan fönn lesz az ÉS honlapján is.
(Az emlékműről jóhéhány fotót mutattam 2006-ban a berlini fotók között)
És ha már, 2006. június 14-én – egyebek mellett – ezt írtam a blogomba:
Denkmal für die ermordeten Juden Europas, azaz Peter Eisenman sok vitát kiváltott emlékműve Európa meggyilkolt zsidóinak emlékére. Megvallom, szerintem a feladat alapjába véve megoldhatatlan. Mire való egy emlékmű? Hogy nézőit-látogatóit emlékeztesse valamire, amit jó lenne nem elfelejteni. A nézőre tehát valamilyen eszközzel olyan hatást kell gyakorolni, hogy a mű előtt (esetünkben inkább benne) állva mély nyomokat hagyjon benne. Emlékeztetjük tehát - mondjuk egy forradalom emlékművénél - az "értelmes halálra", a másokért hozott önfeladó áldozatra. Hogy szívünket töltse el a hála és a megrendülés... (hát már ez is elég necces.)
De hogy egy kicsit konkrétabbak legyünk, egy emberöltővel ezelőtt volt egy (egy? többmillió!) olyan helyzet, megtörtént helyzet, amikor mezitelenre vetkőztetett gyerekeket (és persze felnőtteket) emberek (?) egyszerűen (tömegével) a földön fekve agyonlövöldöztek. Volt olyan helyzet amikor emberek csecsemőket tapostak bele a kanálisba. Erre kell emlékeztetni. Erre a dologra, ami NINCS, ami NEM LEHETSÉGES. Ami NEM TÖRTÉNHETETT MEG! Bár megtörtént. Erre "megfelelő módon" nem lehet emlékeztetni. Érthető, amit dadogok? Valamire, ami nincs, ami nem lehetséges, ami kívül van az emberinek mondott dolgok végső határán, arról hogyan lehet beszélni?
Arról muszáj beszélni. Hogy örökre betöröljük az emlékezetünkbe.
A gesztus rendben van: a város szive közepébe, kőhajításnyira a Branderburgi Kaputól és a Reichstagtól ütni egy hatalmasat, egy kitörölhetetlent.
2711 darab különböző magasságú szürke beton sztélét (tömböt) állítottak föl, geometrikus rendben, az egyébként is változó magasságú talajra, a tömbök közét pedig sokmillió kis négyzetes betonlappal borították. A tömbök közé be lehet menni, és miután katonás sorban állnak: mindig ki is lehet látni közöttük a teret szegélyező házakra. A tömbök közt járva óhatatlanul emlékezteti az embert egy temetőre, csak amíg egy temetőben a sírok mind nevesítve, személyesítve vannak, addig itt milliméterre azonos alapterületű, jeltelen tömbök állnak... Az üzenet, a metafora egyszerű, szép és világos.
Csakhogy. A széleken a tömbök egyre alacsonyabbak, mintegy belemosva vagy beoldva az életbe, a köröskörül nyüzsgő városba.
Eisenman koncepciója bizonyára az volt, hogy így "becsalogatja", bevezeti az embereket az emlékmű csendes belsejébe. Ottjártamkor jónéhány ember hanyattfekve napozott a széleken fekvő tömbökön, s ez bizony sokat levett a dolog szakralitásából.
Ezt az emlékművet bizony sűrű, magas sövénnyel, vagy (bizony) szürke, egymást fedő-takaró betonfal lapokkal körbe kellett volna zárni, bár belátom, hogy Berlinben falhúzással nemigen lehetne próbálkozni!
Amikor ötletemet elmeséltem a berlini emlékművek nagy ismerőjének, Schauschitz Attilának, ő még megtoldotta azzal, hogy igen, körül kellene keríteni, és örökre bezárni!!! Van neki igaza.
Nem véletlen talán, hogy a leghatásosabb fotók az emlékműről a légifelvételek: valószínűleg a makett, (aminek alapján elfogadták) ugyancsak nagyszerű volt. Csináltam róla én is sok fotót, olyant is szép számmal, amilyennek a szerző látni szerette volna, és persze néhány olyat is, ahol (számomra) világos a tévedése.