fotó: Dr. Nagy Miklós
Novelza*
*Elhangzott Szüts Miklós retrospektív kiállításának megnyitóján Győrben, a Városi Múzeumban, 2010 november 6-án
Van nekem egy teremőröm, akkora, mint egy rizsszem, baszmati, ha ez segít.
Mindenkinek van, így van nekem is, hozzám van kikölcsönözve, amíg csak élek, és ez az illető úgyszólván felszissszent, sőt megrántotta a kabátom ujját, miután Parti-Nagy Elza Mária Mindenszentek délutánján fölnézett az őszi égre, melynek kékjén friss kondenzcsík fehérlett, és megjegyezte, hogy apa, milyen szép, hosszú cipzárakat húznak ezek a repülők.
Az én teremőröm kicsit még meg is volt sértve, hogy ez nem neki jutott eszébe.
Tessék, így van ez a költői képpel, mondtam neki, nem lesz, hanem születik, kipattan, mint valami termés, ott volt, benne volt a levegőben, épp csak ki kellett mondani, cipzárazni, ha úgy tetszik.
Fátylat ereszt a hold, cipzárt húznak a repülők, a művészet mindenkié.
Pedig a nyelv általában rém körülményes, a kimondás közelebb van a megmagyarázáshoz, mint a megfestés, sőt kifestés, mert a minimum, hogy belülről mondassék kifelé; legyen az alapja a legfényképebb fénykép, a legvalódibb valóság, az az igazság, üres papír, üres vászon elé ül oda az ember minden reggel, sőt, folytatni is csak a nulláról lehet, hisz minden folytatás, a megkezdett is, az üres vászon is.
De nem akarnék a más csalánjával vásznazni és emberezni, jobb, ha visszatérek az üres képernyőhöz és az egyes szám első személyhez, aki aznap, tehát a cipzáros Mindenszentek koraestéjén novellát kezdtem írni, mely csak annyiban volt és lett novella, amennyiben megígértem Szüts Miklós barátomnak, hogy erre az alkalomra írok valami novellafélét, „gyanánt”.
Elég megnyitószöveget írtam már róla, ezúttal bőven eltekinthetek a konkrét kiállítástól, ami előtt le a kalappal, mondom most -- illetve írom akkor, hogy mondani fogom „most” --, hiszen egy ilyen gazdag életműből, bárhogy tömörítik és szelektálják a rendezők, csak nagyszerű kiállítás retrospektálható, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát, szóval megengedhetem magamnak, hogy ne róla, hanem bele írjak, mármint az eltűnt idő e kellően ünnepélyes terébe, hát igen, perdül a rösers, s már emelhetnénk is poharunkat.
Marcel Prosit morogja ekkor az én teremőröm odabent, mintha már a koccintásnál tartanék, holott momentán fogalmam sincs, mi volna a konkrét beleírás, miben is állna az én novella-ígéretem.
– – –
Gonoszkodhat, felelem neki, ha minden kötél szakad, a röpülős-képet kölcsön veszem a kicsi lányomtól, és Szütsnek ajándékozom, legyen a címe Novelza, egy szisszenésnyi mondat, elég szárnyas, hogy röpködjön le-fel, suhanjon, cikkanjon, zizzenjen át Szüts józan, szomorú egein.
Cipzárazza ki-be szigorú függőfolyosóit, az egész Karinthynyolcat, a tárgyilagos, baktatószürke kerítéseit, a panelházait, e hervadt, örökhétfő-emlékműveket, cipzárazza ki-be az autópályáit a záróvonalak mentén, a gyalogutunkat Kőbányán, Schubert Winterhózéját, Melissa Bogdanovicz lappangó lábnyomát, és sorolhatnám, mi minden van itt, alatta, benne, körülötte.
Mondjuk cipzárazni itt van ő, mondja a teremőr, ez az ő reszortja, ha nem tudnám.
Az én teremőröm belülről teremőr, ott lakik mindama képek között, amelyeket valaha láttam, szerettem és elfelejtettem, illetve rosszul vagy intuitíve, ahogy tetszik, megjegyeztem. Tán leginkább kontaminátornak kéne mondanom, aki mozgatja, „egymásra stócolja” az életem képeit, mindenféle disznóságokat művel velük, gonoszkodik, továbbír, kiegészít, éli a művészetet, belakja és belakik vele.
Ő gondol, én csak az alkalmi nyelve vagyok, egymással megelégedve nem lehetünk, de ez nem valami fölöttes és alantas énizé, nem, ez az illető egy rendes és homályos fikció, esettgrau nadrág, fekete félcipő, barna köpeny, tepertőspogácsa arcba foglalt lobogó szemek. Főleg éjszaka grasszál, s különféle emléknyomokat hagy maga után, álomfoltokat, melyekből utóbb, a fényes nappal dolgozom.
Öt éve, az Elza születése utáni háromnegyed évben, míg bizonyos átalakítások tovább nem sodorták, Szüts egyik főművét, a Gyalogút Kőbányán címűt az ágyam fölött volt szerencsém tarthatni. Én választottam, de máig nem tudom, hogy szeretem-e. Ugyanis nem jó a szó, remek művekre nem jó. Az biztos, hogy legerősebb látványaim egyike, magányegérpadom, belső színpadom. Ha én festettem volna, nem tartozna ennyire hozzám. Ezzel együtt sosem neveztem a nevén. Sose értettem ugyanis, mért gyalogút, a gyalogúton bodzák vannak, lapulevelek, sün- és vaddisznók, netán őzek, nem pedig lomha erőgépek, cementesmentőautók, a gyalogútnak közepe van, ennek meg csak szélei.
Teremőröm e kurta szakaszon sokat imbolygott magáracsukhatatlanul. Nagy önforgalmat csinált, hogy úgy mondjam. Az ő olvasatában Szüts néptelen festményei tele vannak mindenféle emberekkel, jó, a „tele” talán túlzás, de mindig van egy jelentős átsuhanás, pöszögés, szöszmögés, van egy csöndzaj.
Festmény csöndjét sose hallottam még olyan intenzíven, mint ezét, nem csoda, hisz laktam, mi több, dolgoztam alatta, hőseim, ha addig nem fordultak volna meg Kőbányán, akkoriban bőven pótolták e mulasztást, Dumpf Endre pizsamájára örökké emlékszem, ahogy eltűnik belőle a gazdája, s áll ott kórházcsíkosan az út kanyarulatában, mint valami zsugorodó, nem épp mennyboltiánus kondenzcsík.
Mondanám, hogy azóta írok rezignákat, de ez nem lenne igaz. Ahogy az sem, hogy ezek az én animatíváim valódi képek, noha igazinak azért remélem őket.
Sose láttam őket konkrét falakon, hisz csak az én szegycsontlakóm homályos birodalmában léteznek, aki folyton változtatja alakját, méretét, státuszát, narrációját, elég hasadt egy helyzet, magyar tudat hasad, ő nyilaltatja a cipzárakat, s ő szalad a sunyi kis nyiladékok után kibiztosított oldalfegyverrel, de sose talál semmit, egy darab nyomot vagy sérülést se, hála istennek, és ez nemcsak a kortársakkal van így, sőt, tisztelet a jelen lévő kivételnek, a kortársak kevéssé érdeklik, elsősorban klasszikusokba szereti belenézni, mintegy belerendezni magát, és ebből még sose volt explicit problémája, pedig hát, ha valaki, ő tudja magáról, hogy ott van, dohányzik tilalom ellenére, olykor több cigarettája is füstöl a hamutartóban, szól a kis Szokol-rádiója, cédéjátszója, empéhárma, mikor hogy.
Az én teremőröm régi teremőr-családból származik, egyik savtúltengés-beteg felmenője száz évvel ezelőtt addig nézte Manet kicsike remekművét A citromot, míg annak két fele egész citrommá összezáródott, és soha senki nem tette szóvá azóta sem, meg lehet nézni Párizsban, egy másik, igen prűd őse a tömpemizséri Esze Tamás Múzeumban Cranach egy Madonnájára otthonkát adott a jóérzése végett, de azóta sem volt vegyelemző szakember, aki ki tudta mutatni, hogy kémiailag mi történt, azon kívül, ami történt, hogy ott volt a cranachi esésű ujjatlan otthonka, rózsaszín neylonjersey, zöld Anjou-liliomokkal.
Még szerencse, hogy mindenkinek van teremőre, mert kívülálló nem is értené a koratéli, szorongató eufóriát, az üres, évmélyi délutánok, a végtelen termek sose szűnő csendjét, amikor az ember nem bír magával, és addig néz egy gondjaira bízott képet, azt hiszi, bármit, pedig nem, szóval addig néz, míg meg nem pillant valami ismerős árnyékot odabent, illetve odatúl.
Akkor próbaképpen feláll, majd lassan lehajol megkötni a fekete félcipője fűzőjét, és figyeli, hogy mit cselekszik az a másik, a tulajdon árnyéka. Letesz például egy ételhordót, mert kell mindkét keze megigazítani a tépőzárat a hótaposón, de így, ahogy mondja, itt sima utcai cipő, ott ellenben hótaposó, mert bizony, hogy nem tükörben vagyunk, tehát letesz, igazít és már szalad is, kérem tisztelettel a skutellával, végig ama tehergyalogutak valamelyikén, lényegében a semmiből a semmibe, át valami szép, trampli zebrán, majd egy piros-fehér-zöld korlátszalagon, ami úgy libeg, mint valami otthonos, rendészeti egyenlítő, oka van és nem célja, gázszivárgás, földrengés, világvége.
Ő mesélhetne még, hogy mi minden történik odabent, és reméli, nem gondolom, hogy az Elza oxigéncipzárja valami különös nóvum volna, látott ilyent a hányatott praxisában, ilyesmi cipzárakat, persze nem akármilyen egekre vizionálta őket, akárhol a képzelet is csak bokáig ér, és ezek a cipzárak pont úgy viselkedtek, mint a kondenzcsík, elfoszlottak, mire észrevette volna őket bárki.
Szóval mesélhetne, viszont fogalma sincs, hogy lesz ebből énnekem, illetve Szüts Miklósnak novella, vagyis rövid, történet erős fordulattal, mely ráadásul a hős eljövendő életét is megváltoztatja, pláne, ha ő volna ez a hős, az én teremőröm.
Mert reméli, nem gondolom, hogy egy csattanó kedvéért most, pont ezen a megnyitón fog lebukni, ha eddig sose, úgyhogy itt hagyjam is abba, és nyissam meg szépen a kiállítást, hölgyeim és uraim, „ezennel”, ahogy mondani szokás.
Parti Nagy Lajos