rosszkedvű karácsonyi...
2010-12-25 10:12:59
kussolok itten napok-hetek óta; nehogy már én is nyomasszalak titeket, nehogy már én is rátok borítsam rosszkedvemet. Hiszen közben meg annyi szívmeleg, kis (nagy) privátboldogságok, hóesés, miegymás.
Most mégis mondom, Parti Nagy Lajos barátom mondatait ideidézve. Mert muszáj.
(Megjelent a revizoronline.hu-n, 2010. december 23-án)
KI ÉNEKLI A SAJTÓT?
2010.12.23.
Miközben, idézem, „az ország megújítása gőzerővel zajlik”, Európa közepén, a harmadik évezred elején a fülkeforradalom élcsapata zsákba akarja zárni azt a jól-rosszul, de köhögő bolhaseregletet, melyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk médiának. Nem sokat töprenkedik ezen, ráhúzza, oszt kalap. Zsák van, bolha van, hajaj, hogy van, mi a probléma?
Ez a sajtótörvény rég nem lesz, mikor még mindig emlegetni fogjuk.
Félek, de nem hagyom, hogy ez határozzon meg, a félelem, vagyis nem félek.
Félek a gőzerőtől, hogy nem lesz, aki megállítja, de nem félek, mert akkor nem lesz, aki megállítja. Ha félünk, nem lesz, márpedig egy ponton meg kell állnia a kormányzópárt elszabadult hajóágyújának.
Ezen a kedves Revizor-olvasó nem fog meglepődni, én is inkább magam miatt írom le sokadszor: a sajtó megalázásának útszéli, cinikus kísérlete ellen magyar íróként, és állampolgárként a leghatározottabban tiltakozom.
Tiltakozom tegnap és ma és holnap. Ezzel telik a december, noha a karácsonyi szeretet-macerának e habzást, a saját habzásomat háttérbe kéne szorítania, s mondanám, mondom is, hogy a gyerekeim ragyogó szeme karácsonyeste mindennél fontosabb, de azt is mondom, hogy ezekbe a szemekbe később is bele akarok tudni nézni.
Én ezt a szempontot nem tartom idejétmúltnak és ajánlom mindenki figyelmébe.
Nem akarok, nem tudok, nem is kell hősnek lenni, de egy közepes bátorságra, evidens és múlhatatlan civilkurázsira szükség lesz, mert a Fidesz-kurzus, izgága bírvágyának, túlhatalmának bűvöletében, be akarja fogni ellenfeleinek és kritikusainak száját.
Be akarja, de nem fogja. A bátorság tulajdonképpen arra kell, hogy e fenyegetettségnek ne legyünk foglyai. Hogy ki-ki azt tegye, amit eddig, úgy és annyira, óvatosabban vagy vakmerőbben vérmérséklete és helyzete szerint, de ne gyávuljon el, ne higgye el, hogy ez a galádság sikerülhet.
Hallom, ahogy ismétlem magam, újra és újrarágom a gittemet, és mégsem tudom nem rágni. Nem lehet nem. Ugyanis ezt a gittemet elég közösnek gondolom ahhoz, hogy, bár nem szeretem a többes számot, itt és most kénytelen legyek nyomatékkal használni. A pátoszt végképp nem szeretem, most bizonyos pátoszt mégse nélkülözhetek, márcsak azért sem, mert az ország imidzséről, Magyarország képéről, a képünkről van szó.
Amit illetően nekem, személy szerint, ég a pofám.
Fél Európa értetlenkedve, viszolyogva röhög Magyarországon, azon, hogy az uralkodó rezsim parlamenti többsége józanészre, szakértelemre, betarthatóságra fittyet hányva megszavazta a médiatörvényt, benne az elektronikus és nyomtatott sajtó megregulázásáról szóló homályos, félelmetes egyszersmind nevetséges passzusokkal. 256 kormánypárti képviselő 2010 december 21-ére, keddre virradóra név szerint, nyilván felelőssége teljes tudatában nyomta meg az igen-gombot. Tudták, amit tudtak, tették, amit tettek, gondolom egyrészt a pártfegyelemre, másrészt a nemzeti egyetértésre és -értetésre függesztették honatyai tekintetüket.
22-én, szerdán este a Nyitott Műhelyben a Beszélő estjén, ami Petri György születésnapját ünneplendő a sajtószabadság köré szerveződött, azt mondtam, szégyelljék magukat, mármint a fenti képviselők, azok is, akik merő ostobaságból vagy félelemből, és azok is, akik meggyőződésből szavazták meg ezt az atavisztikus Damoklész-törvényt.
Most is ezt mondom.
Az egészben az a legtébolyítóbb, hogy a rezsim annak ellenére próbálkozik a regulázással, hogy tudván tudja, nem fog sikerülni. A szellemi élet szereplői nem fűzhetők rudakra, mint a kollégiumi csocsóban a bábok. A vágyott rend elérhetetlen, a határok nem zárhatók le, minden laptopot, minden telefont nem lehet összeszedni, ezt a rezsim nem is igen ambicionálja. Szeretné tán, mert igény az lenne rá, de nem akarja, mert nem lehet. Amit akar annyi, hogy tartsanak tőle. Féljék, ha már hatalmas! S ha már folyton félnie kell, hogy vége lehet e hatalmasságnak, akkor legalább féljenek tőle is.
Ne legyenek illúzióink, mindannyiunkról van szó, értelmiségiekről, művészekről és nem-művészekről, írástudókról, akik számára húsz év alatt evidenciává vált a véleménynyilvánítás szabadsága, úgyszólván belekényelmesedtünk, s most még végiggondolni is nehéz reálisan, hogy január elsejétől mindez nem értetődik magától, hanem egy Fidesz vezérelte hatóságtól. Nem lennék meglepve, ha máris készülődne egy másik hatóság a művészetekre, az egyetemekre, s hasonló zűrös tartományokra tekintettel.
Hogy semmi visszaszóle mio, coki a gondolásnak.
Álmomban egy reszelős hang, kicsit mintha Petrié, az angyalok háttérzaját túlsuttogva így fordult hozzám: „na tudod, ha ezt hozta nektek karácsonyra, akkor Jézus Krisztus biztos, hogy magyar volt.”
Magyar, mint én, te, ő, mi, ti, ők.
Most mégis mondom, Parti Nagy Lajos barátom mondatait ideidézve. Mert muszáj.
(Megjelent a revizoronline.hu-n, 2010. december 23-án)
KI ÉNEKLI A SAJTÓT?
2010.12.23.
Miközben, idézem, „az ország megújítása gőzerővel zajlik”, Európa közepén, a harmadik évezred elején a fülkeforradalom élcsapata zsákba akarja zárni azt a jól-rosszul, de köhögő bolhaseregletet, melyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk médiának. Nem sokat töprenkedik ezen, ráhúzza, oszt kalap. Zsák van, bolha van, hajaj, hogy van, mi a probléma?
Ez a sajtótörvény rég nem lesz, mikor még mindig emlegetni fogjuk.
Félek, de nem hagyom, hogy ez határozzon meg, a félelem, vagyis nem félek.
Félek a gőzerőtől, hogy nem lesz, aki megállítja, de nem félek, mert akkor nem lesz, aki megállítja. Ha félünk, nem lesz, márpedig egy ponton meg kell állnia a kormányzópárt elszabadult hajóágyújának.
Ezen a kedves Revizor-olvasó nem fog meglepődni, én is inkább magam miatt írom le sokadszor: a sajtó megalázásának útszéli, cinikus kísérlete ellen magyar íróként, és állampolgárként a leghatározottabban tiltakozom.
Tiltakozom tegnap és ma és holnap. Ezzel telik a december, noha a karácsonyi szeretet-macerának e habzást, a saját habzásomat háttérbe kéne szorítania, s mondanám, mondom is, hogy a gyerekeim ragyogó szeme karácsonyeste mindennél fontosabb, de azt is mondom, hogy ezekbe a szemekbe később is bele akarok tudni nézni.
Én ezt a szempontot nem tartom idejétmúltnak és ajánlom mindenki figyelmébe.
Nem akarok, nem tudok, nem is kell hősnek lenni, de egy közepes bátorságra, evidens és múlhatatlan civilkurázsira szükség lesz, mert a Fidesz-kurzus, izgága bírvágyának, túlhatalmának bűvöletében, be akarja fogni ellenfeleinek és kritikusainak száját.
Be akarja, de nem fogja. A bátorság tulajdonképpen arra kell, hogy e fenyegetettségnek ne legyünk foglyai. Hogy ki-ki azt tegye, amit eddig, úgy és annyira, óvatosabban vagy vakmerőbben vérmérséklete és helyzete szerint, de ne gyávuljon el, ne higgye el, hogy ez a galádság sikerülhet.
Hallom, ahogy ismétlem magam, újra és újrarágom a gittemet, és mégsem tudom nem rágni. Nem lehet nem. Ugyanis ezt a gittemet elég közösnek gondolom ahhoz, hogy, bár nem szeretem a többes számot, itt és most kénytelen legyek nyomatékkal használni. A pátoszt végképp nem szeretem, most bizonyos pátoszt mégse nélkülözhetek, márcsak azért sem, mert az ország imidzséről, Magyarország képéről, a képünkről van szó.
Amit illetően nekem, személy szerint, ég a pofám.
Fél Európa értetlenkedve, viszolyogva röhög Magyarországon, azon, hogy az uralkodó rezsim parlamenti többsége józanészre, szakértelemre, betarthatóságra fittyet hányva megszavazta a médiatörvényt, benne az elektronikus és nyomtatott sajtó megregulázásáról szóló homályos, félelmetes egyszersmind nevetséges passzusokkal. 256 kormánypárti képviselő 2010 december 21-ére, keddre virradóra név szerint, nyilván felelőssége teljes tudatában nyomta meg az igen-gombot. Tudták, amit tudtak, tették, amit tettek, gondolom egyrészt a pártfegyelemre, másrészt a nemzeti egyetértésre és -értetésre függesztették honatyai tekintetüket.
22-én, szerdán este a Nyitott Műhelyben a Beszélő estjén, ami Petri György születésnapját ünneplendő a sajtószabadság köré szerveződött, azt mondtam, szégyelljék magukat, mármint a fenti képviselők, azok is, akik merő ostobaságból vagy félelemből, és azok is, akik meggyőződésből szavazták meg ezt az atavisztikus Damoklész-törvényt.
Most is ezt mondom.
Az egészben az a legtébolyítóbb, hogy a rezsim annak ellenére próbálkozik a regulázással, hogy tudván tudja, nem fog sikerülni. A szellemi élet szereplői nem fűzhetők rudakra, mint a kollégiumi csocsóban a bábok. A vágyott rend elérhetetlen, a határok nem zárhatók le, minden laptopot, minden telefont nem lehet összeszedni, ezt a rezsim nem is igen ambicionálja. Szeretné tán, mert igény az lenne rá, de nem akarja, mert nem lehet. Amit akar annyi, hogy tartsanak tőle. Féljék, ha már hatalmas! S ha már folyton félnie kell, hogy vége lehet e hatalmasságnak, akkor legalább féljenek tőle is.
Ne legyenek illúzióink, mindannyiunkról van szó, értelmiségiekről, művészekről és nem-művészekről, írástudókról, akik számára húsz év alatt evidenciává vált a véleménynyilvánítás szabadsága, úgyszólván belekényelmesedtünk, s most még végiggondolni is nehéz reálisan, hogy január elsejétől mindez nem értetődik magától, hanem egy Fidesz vezérelte hatóságtól. Nem lennék meglepve, ha máris készülődne egy másik hatóság a művészetekre, az egyetemekre, s hasonló zűrös tartományokra tekintettel.
Hogy semmi visszaszóle mio, coki a gondolásnak.
Álmomban egy reszelős hang, kicsit mintha Petrié, az angyalok háttérzaját túlsuttogva így fordult hozzám: „na tudod, ha ezt hozta nektek karácsonyra, akkor Jézus Krisztus biztos, hogy magyar volt.”
Magyar, mint én, te, ő, mi, ti, ők.
Feliratkozás RSS-ben
Az persze sima többséghez vezetne (mondjuk a Jobbikkal, vagy patthelyzethez) egyik sem rózsás perspektíva, de a korlátlan törésnek-zúzásnak véget vetne.
PNL mondatai - szokás szerint -nagyszerűek.