Fogalmazás a hazaszeretetről

Szüts Miklós Sebald utazása című kiállítására

Miközben képzeletben már a Bartók Béla út 32-es szám alatti galériában álltam, és felolvastam egy kiállításmegnyitó szövegét, azt is elképzeltem, hogy közben képzeletben átvágok a Gárdonyi-szoborhoz tartozó terecske háromszögén, a négy sávon és közte a villamossíneken, benézek a túloldalon a franciaudvarba, amely fölött egy első emeleti lakásban kisebb-nagyobb megszakításokkal huszonkét évig éltem, majd belépek a szomszédos, a 27-es számot viselő kapun, amely mögött nyolc évig koptattam az iskolapadot, egy pianínó billentyűit és a bordásfalat, kimegyek az iskola teraszosan emelkedő udvarára, a sportpályára, a fölötte lévő játszótérre, majd még eggyel följebb jutok, a kavicsos felsőudvarra, ahonnan kilátok a kerítésen túl a Mányoki útra, és elképzelem a Kelenhegyi úti óriásablakos műteremház minden bizonnyal bohém lakóit -

szóval miközben mindez képzeletben megtörtént velem, a következőket fogalmaztam.

Hölgyeim és Uraim.

Mi mással kezdeném egy Sebald utazása című kiállítás megnyitószövegét, mint egyik kedvenc Sebald-mondatommal: „… átmentem Angliából (…) magam számára sem egészen világos okból, Belgiumba…”

Miért utazunk?

Az okok és a célok egyre homályosabbak. Az esetlen kamasz, Henri Beyle azért utazott Itáliába, hogy férfivá érjen. Mi azért utazunk, hogy később öregedjünk. Azért utazunk, hogy ne legyünk otthon.

„...egyszer csak öreg lettél”, mondja egy magyar költő, Kemény István. „Gonosz lettél, vak és régi, / egy elbutult idegen néni, / aki gyűlöletbe burkolózva még / ezer évig akar élni.” A költő ebben a versben a hazáját szólítja meg, eléggé udvariatlan hangon, és lényegében közli vele, hogy e vadon tájék lófasz lett, de nem kiderült virány a Camoena gyenge dalára. Ennyit Berzsenyiről, aki amúgy sokkal többet érdemelne.

Azért utazunk, hogy magunk számára sem egészen világos okból és célból kiválasszuk éppen azt a helyet a világban, ahová onnantól kezdve vágyakozunk, s ha eljutunk oda, onnan is tovább-vágyjunk. A Grönland örökös haváról a forró szerecsen homokra, minél durvább helyekre, annál jobb, csak innen el.

Azért a zsigeri érzésért utazunk, ahogyan elmozdul velünk a jármű, s míg csontozatunk, megfeszülő izmaink némi dülöngélés után fölveszik a sebességet, belső, lágy részeink vonakodnak együtt indulni a kasztnival, összetorlódnak, hullámoznak, torkunk és ágyékunk között keresik a helyüket. Később megállni vonakodnak. Hiába érkeztünk meg a vágyott úticélhoz, gyomrunk és agyunk legszívesebben tovább ringatózna az utazási sebesség hullámain, a végtelenségig.

A vágyért utazunk.

Nem.

Azért utazunk, hogy meglátogassuk a szüleinket, mert látszólag jól leírható, de a magunk számára mégsem világos okokból észbontó, áthidalhatatlan távolságban élünk tőlük, és egyszer csak eljön a pillanat, amikor rémülten konstatáljuk, hogy ezzel végérvényesen elmulasztottunk valamit.

Azért utazunk, mert ahol élünk, ott nincs munkánk, és másutt talán lesz.

Azért utazunk, mert ez a munkánk. Vigécek vagyunk, politikusok, zenészek, marketingszakemberek, ösztöndíjas kutatók.

Azért utazunk, mert elkergetnek bennünket.

Mert visznek.

Mert egyszer elvittek, elkergettek, és most visszatérhetünk a helyre, amelyről úgy tudjuk, hogy az otthonunk. Nem biztos, hogy hazavágyunk. Mégsem kerülhetjük el a visszatérést, akárhogyan igyekszünk is, mint Jacques Austerlitz, aki szinte belepusztul az igyekezetbe, hogy ne kelljen visszatérnie gyerekkora színterére, mígnem a feledés ködéből hirtelen előbukkanó látomás – gyerekkori önmaga, amikor a deportálás elől sok száz társával együtt Wales-be menekítik – térdre, jobban mondva útra kényszeríti, és nyomozni kezd. De hogyan nyomozunk az után, amit nem akarunk megtalálni? Olykor másra sem vágyunk, mint nem utazni, és mégis. Nem szórakozni járunk haza. Csak az utolsó, sok esetben az utolsó utáni pillanatban szánjuk rá magunkat. Last minute. Szorongunk attól, hogy hazamegyünk és tényleg találunk valamit. Többnyire nem azt, amit kerestünk, nem az elveszett gyerekkori édent. Hanem amiben szégyellt önmagunkra és hazánk rosszabbik, szégyellt arcára ismerünk: arra a képre, amelyet minden igyekezetünkkel próbáltunk elfelejteni.

Erre mondta valaki, Sebald kollégája, Sebalddal kapcsolatban, hogy „Heimat ist, was einen heimsucht”. Pontatlan fordításban: az édes otthon hazavág. „Hozzád öregszem és belehalok, / ha most téged el nem hagylak”, ez megint Kemény István.

A Sebald fotóiról ránk pillantó szemekben, mint egy ijedtében megdermedt őz szemében, ott csillog a múlt idő kísérteties jelenvalósága és a szorongás. „Éreztem, ahogy az idő visszahajlik bennem”, mondja Austerlitz. A múlt képtelen az elmúlásra, a történetek és a múlt relikviái visszanéznek és visszahatnak ránk, szédülés és melankólia fog el. „A világ úgyszólván magától kiürül, ha a történeteket, melyek a helyek és tárgyak sokaságához tapadnak (…), senki sem hallja meg, jegyzi fel vagy meséli tovább”, mondja Austerlitz. Mert az idő is vénül, hölgyeim és uraim.

Az utazót elönti a vágy. Elönti a fekete epe. Elönti a részvét. Elönti a létszorongás. Lubickol, sodródik, fuldoklik ebben az áradatban. Kétoldalt elmosódik a táj. A látványra rárakódik az a kép, amit őriz róla magában. S közben még fényképez is. Ha másként nem, menet közben, mert nem ér rá megállni, fél kézzel exponál a keze ügyébe helyezett géppel, mint Nagy Miklós, akinek útifényképei az itt látható festmények jelentős részéhez szolgáltattak mintát, előképet, vázlatot. „Bezárt cukorgyár a ködben”, az utazó nem tudja eldönteni, magát látja ott, vagy egy ipari épületet. „Őzek fáznak a szántáson, / vagy egy kisváros, alig látom”. A fényképekre Szüts Miklós, akárcsak Sebald a kivándoroltak vagy Austerlitz portréjára, mindig odavetíti saját belső képeit, s ezek a szellemképek a képben elmozdítják a fotón rögzített, önkényesen nem, vagy alig változtatható objektumokat. Saját vágyait, szorongását, részvétét, melankóliáját: önarcképét festi meg ezeken az útiképeken.

„Amíg élek, úton leszek: / használni akarom a szívemet. / A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz, / édes hazám, szerettelek.” Induljunk el, és keressük a részvétet, keressük a szorongást ezeken a képeken.

Miután megírtam a kiállításmegnyitó-szöveget, fölkerestem Szüts Miklós blogját, hogy – mintegy ellenőrzésképpen - újra végignézzem, s mint Austerlitz azon a híres, szürkére mázolt asztallapon, pasziánszként forgassam a 2010-es festmények kártyalapok módjára ötször hatos sorokba rendezett bélyegnagyságú nézőképeit. Hirtelen, a magam számára sem világos okból, menüpontot váltottam, és ahelyett hogy átadtam volna magam a képolvasás asszociatív, elbeszélésmentes örömének, elolvastam a vele készített interjúkat. Ezek egyikében Szüts arról a soha meg nem festett festményről beszél, amelynek ihletője az én egykori iskolám teraszosan a Gellérthegyre felkapaszkodó udvarának a Mányoki útra néző felső vége. Minden reggel elmegyek egy kerítés előtt, mondja Szüts ebben az interjúban, gyönyörű ellenfényben. És hosszú ideig minden reggel bosszankodtam, hogy miért nincsen nálam fényképezőgép! Ez voltaképpen a Bartók Béla úti iskola kertje lehet, vélekedik Szüts. Nagy kert, padokkal, eléggé elhanyagolt fákkal és bokrokkal. Olyankor mindig keletről süt a nap. Fél éve aztán eldöntöttem, hogy én már soha nem akarom ezt lefényképezni, mert ez az egyperces csoda így épült be az életembe. Az újságíró bántóan kiszámítható kérdésére, hogy akkor miért nem festette meg a látványt, Szüts így felelt: Én azt a gyönyörűséget, amit ott láttam, amit ott látok, nem tudom lefényképezni, vagy megfesteni. Jobb elmesélni.

A kiállítást megnyitom.