<< Vissza

nyár

Jut eszembe, megint nyár van. A múlt hetet Londonban töltöttük. Anna soha nem járt még ott, így az összes klasszikus túristahelyet kikövetelte, többet is láttam a városból mint tavasszal két hónap alatt.
(Nota bene elő sem vettem a zsebemből egy hét alatt a fényképezőgépet, csak a telefonommal fotóztam néha.)

 

A National Galleryben is voltunk persze, sok régi boldogító ismerős. Anna elsősorban az Arnolfini házaspárt akarta látni, mert a pólyás koruktól ott lógott reprón a szobájukban. Meg volt lepve, hogy nagyobb a kép, mint amire számított. Én meg találtam egy számomra ismeretlen képet, talán valamelyik Crivellitől, de nem biztos, persze elfelejtettem a szerzőt. Előkaptam hát a telefonomat, és mire rámförmedtek már jól le is fotóztam.
Mámorítóan szép kép.

Jaj és még egy kedvencem, (korábban az életben nem hallottam a nevét, de tíz évvel ezelőtt egyszer már ámulva álltam ez előtt a kép előtt ugyanitt): a holland Meindert Hobbema a szerző:

Utánatúrtam a hálón, szemlátomást ez élete legjobb képe!


És egy londoni életkép: reggeli kávé-cigi a kertben, Nóra fotózta a telefonommal.




És ilyen volt az út a repülőtérre!



Gondoltam is, hogy jó kis ráncigálós repülés lesz, de semmi nem volt.

Pénteken délben a Luton repülőtéren 15 fok volt, ráadásul jó szeles, két óra múlva Lisztferihegyen 34. Érdekes. Az egyszerűség kedvéért azonnal átköltöztem a jó kis légkondis műtermembe, ahol most is éppen 23 fok van. A rádió bemondta, hogy idős emberek ne menjenek az utcára, én ezt az utóbbi napokban engedelmesen betartottam: szombat reggel az Intersparban jól bevásároltam, és azóta csak rövid láthatásokra térek haza, de a nappalokat-éjszakákat rendre itt töltöm. Kispolgár vagyok: utálom a szélsőségeket, de a hőséget különösen, izzad és büdös az ember. Én is csak azért nem, mert – ha lehet – kerülöm az ilyen helyzeteket.

Itt élek hát a nap huszonnégy órájában a műtermemben, békében, szellemileg nagyjából mint egy szobanövény, és dolgozom.
A legutóbbi képpel furcsán jártam, nagyjából azt hittem, hogy készen van, aztán gyorsan lefotóztam a telefonommal, hogy vacsoránál megmutathassam szeretteimnek, és rémülten láttam, hogy amit én útnak szántam festeni, az egy fejetlen emberi figurának látszik a fotón. Így nézett ki:

Hosszas töprengés után, (nagyon gondolva Krajcsovics Éva mámorító lírai minimalizmusára) átfestettem, ez lett a végeredmény. Legalábbis most késznek tűnik.

–   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –   –  

Végezetül mutatok egy kis videót, amiből kiderül, hogy öregnek is lehet lenni, csak jól kell bánni az energiával!

Kommentek: