Bán Zsófia: Egy tengergyűjtő naplójából

 (elhangzott a Prágai Magyar Intézetben 2013. február 18-án)

Tisztelt közönség, hölgyeim és uraim! Kérem, engedjék meg, hogy egy novellám rövid részletével kezdjem:

„Van, aki gombokat, van aki levelezőlapokat, van aki szalvétát, hát, istenem, én meg tengereket gyűjtök - mondhatni, születési hiba, kódolva van, mint a DNS.[…]

A dolog nem veszélytelen, mert könnyen végzetes szenvedéllyé válik, megvonás esetén pedig elvonási tünetek jelentkeznek, az ember teste elkezd vízesedni, vízretenciónakhívja a szakirodalom, kiváltó oka a testen kívül csökkentett tenger mértéke, ami ellen a test úgy védekezik, hogy nő a bent tartott víz mértéke. Ez meglehetősen kellemetlen tüneteket tud produkálni, például, ha megnyomja az ember a combján a bőrt, a nyomás helyén egy darabig fehér színű kör jelentkezik, a nadrágok pedig elkezdenek kíméletlenül szorítani. Egyszer egy masszőr kimasszírozta belőlem a vízet[…]de a tengert senki és semmi nem tudja kimasszírozni az emberből, valamilyen formában mindig ott van, akár jelenlét, akár hiány, akár boldogság, akár szomorúság, akár beteljesedés, akár vágy formájában, de kitartóan, makacsul ott van, ott lappang, mint a malária,  tünetileg lehet kezelni, de valami mindig visszamarad, valami residuum, maradvány, leülepedik szépen az aljzatra, ám adott pillanatban, ha valami felkavarja, jön az érzelmi cunami vagy ilyesmi, akkor rettenetesen nehéz újra lecsillapítani, tombol, csapkod, féktelen őrjöngésbe kezd, és akkor nem lehet mást tenni, nincs más módszer, technika, mint elmenni a legközelebbi tengerhez, legyen az akár hideg, akár meleg, a lényeg, hogy ha beleszagolunk a levegőbe, akkor érezzük, hogy otthon vagyunk, a lényeg, hogy ha belehallgatunk a levegőbe, akkor halljuk, hogy otthon vagyunk, a lényeg, hogy ha körülnézünk, lássuk, hogy hazatértünk, hogy eljött a hazatérés pillanata, hogy csitt, háborgó lelkem, itthon vagyunk.”  Eddig a részlet.

Most be kell látnom: tévedtem. Van más technika  –  Szüts Miklós legújabb képei rámcáfolnak. E képek éppen e szenvedély kibomlásának, beteljesedésének, majd a távolsággal már csak a visszamaradt vágy, a residuum derengésének naplója – s hát, ugyan mi másban: akvarellben. A műfaj, az anyag maga tesz itt tanúbizonyságot, a víz keveredik a festékkel, hullámokat vet a papíron, követjük mozgását, háborgását és megnyugvását, locsogó derűjét, alkonyati, szelíd kisimulását. A vízé, a vivőanyagé itt a főszerep, semmi kétség, s a festék hagyja magát vitetni vele. Ringatóznak, összeölelkeznek a szemcsés papíron. Olykor dulakodnak is, egymásnak feszülnek, mintha valami hatalmi harc zajlana; erőteljes, nem ritkán drámai ecsetkezelés, aztán a kimerült-belenyugvó belátás: egymás nélkül nem. Minden más csak ezután jön.

A formátum, például, a méret, amely a levelezőlapok (levelezőnapok) esetében naplóformát sejtet. A vízmelléki napok érzelmi hordalékának azonnali tanúi; gyorsan száradnak, majd felveszik végső alakjukat, nap mint nap, estétől reggelig, reggeltől estéig. A kavargó, zúgó idő lenyomatai, apró bóják az idő és a tenger, a tengernyi idő véges-végtelenjében. A tengergyűjtő nem csak tengereket, áramlatokat és tengeri szeleket, hanem a tenger accessoire-jait is gyűjti – van, aki kavicsokat, kagylókat, tengeri csillagokat, van aki meg, mint Szüts, elmosódó horizontokat, ahol a tenger összemaszatolódik az éggel, távoli ciprusokat, elmagányosodott, bizonytalan fároszokat, elhagyott tengerparti kabinokat, sötét és világos közti szakadékokat, meleg esőket, tajtékos napokat. Leginkább azonban azt, amit Romain Rolland nyomán Freud óceáni érzésnek nevezett. Rolland eredetileg, egy Freudnak írott levelében arról ír, hogy azóceáni érzés ideája a vallásos érzület kontúrtalanságának, megfoghatatlanságának és elementáris forrásának kifejezője kívánna lenni. Freud szerint azonban, ez a bizonyos óceáni érzés, amely a világgal való egységet, illetve a végtelenséget fejezné ki, sokkal inkább az én kialakulása előtti állapot, amikor a csecsemő egynek, kontúrtalan, határtalan egységnek érzi magát az anyával, az anya testével. Annak az állapotnak a kifejezője tehát, amikor csecsemőként még nem tudjuk, hogy vannak más emberek is a világon, hogy külön-külön vagyunk, hogy magunk vagyunk magunkban, ebben a rettenetes szabadságban.  Szüts Miklós képein, mintha Rolland és Freud kiegészítenék egymást, csak éppen Freud felől nézve már az eredeti egység elveszítése utáni állapotot látjuk, az az iránti melankolikus vágyat. 

Meséli, hogy néha négy képet fest egyszerre – a másik három éppen szárad, a másik három, mondja, mindig rossz. „Az egyik valamerre elindul, rögtön jelzi, hogy a másik rossz. Nagyon üres. Nagyon tele van. Unalmas. Nincs rajta semmi. A semmi nincs rajta. Vagy: még nagyon akar valamit. Na de az a másik száradó – kérdi - vajon fog-e valaha akarni valamit?” A kis méret esetében, mondja, „az üres lap olyan kicsi, hogy még félni tőle is röhejes.” Szabadság van, mondja, mint aki fütyörészik a sötétségben. Igen, szabadság van, mint amikor rádöbbenünk a rémületre, hogy magunk vagyunk magunkban. Ecsettel a kézben, arccal a tengernek.