(98 február)


„Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel egyszer fölébredsz és aztán sokáig nem bírsz aludni. Nézed szobádat ott a sötétben. Lassan eltűnödöl ezen-azon. Fekszel nyitott szemekkel mint majd a sírban. Ez a forduló az, amikor az életed új útra tér...”
(Kosztolányi: Ha negyvenéves...)

Amint múlnak az évek, egyre kevesebbre van szükség. Egyre kevesebb kell kívülről, s egyre több jön belülről. Nem kell már olyan nagyon sok minden, amit a világ hoz az ember elé. Épp elég, amit elénkhord egy átlagos hétköznap. Egy szoba, egy asztal, egy lámpa, egy kép, amely egy képet ábrázol, egy sótartó, egy elrontott perspektíva, egy kés. Minél egyszerűbb és szegényebb a világ, annál állandóbb. Ahogyan egy másik - a némaság iránt vonzódó - magyar festő mondja: a bibliai tárgyak azok, amelyek felett eldübörgött a történelem páncélosztaga. A világ ezen része mindenütt ugyanolyan. Bárhol és bármikor akad egy asztal. Találsz egy széket. Némi fényt. S akkor itt van még a hagyomány, egy-egy csendes és nem hivalkodó utalás. Egy kés Vajda Lajos emlékének. Egy üres tér Pilinszkynek. Egy árnyék Vaszkó Erzsébetnek. Egy másik egy barátnak. Gondolom, így mehet ez. Elül az ember egy szoba mélyen és figyel. Elnézi a fényeket, azt a pár tárgyat, ami körülveszi, kizár egy pár dolgot, néhányat beenged. Rajzol egy körvonalat, eltisztít egy felületet. Ami engem, illet, soha nem hittem abban, hogy a festészet több és más, mint gyakorlottság és józanság, figyelem és gyanakvás, végül - amint az évek múlnak - egyre több csend. Ha volt bennem félelem és gyanú a transzavantgarde némely műve kapcsán, akkor az a modoros művészi hisztériából származó eredmények kapcsán született. Néha már-már kaján részvéttelenséggel figyeltem, hogy némely kortársam miféle álságos örjöngésekbe kezd a vászon előtt. Soha nem hittem abban, hogy az indulat előbbre való a gondolkozásnál, s azt sem igazán értettem, hogy az érzéki evidenciának mi köze van a tomboláshoz. Mindig is jobban szerettem elálldogálni egy-egy kép előtt, mintsem, fel-alá rohangálni. (A stroboszkóp élménye jobb a diszkóban. Márha odamegy az ember.) Jobban kedvelem Klee néma konzekvenciáját, mint bármiféle operaházias felvonulást. Jobban elviseltem az egyébként nehézkezű öreg Kassák szomorú és ügyetlen galambrajzait, mint fényes evilági tehetségek álságos hazugságait. Kassák - ami azt illeti - Békásmegyeren elég őszinte lett, nyilván már nem volt semmi vesztenivalója. Nem volt különösebb jövője, nem volt miért és kihez alkalmazkodnia. Nyilván nem képzelte, hogy mégegyszer visszatérhet a művészet világába, s azt, hogy festőként is elfogadja, arról nem álmodott. Festett hát, amint festenie lehetett, tehetsége és tisztessége szerint. Egy elzárt ország mélyén, egy öregember egy udvaron nézett maga elé. Épp oda jutott, mint Morandi, épp oda tartott, ahol Vajda is otthon érezte magát.
A nagy európai mítosz világában lennénk tehát. A magányos individuumok világában. Ahol a körülmények közömbösek. Ahol nincs semmiféle hiúság. Ahol csak az egyszeri egyediség élménye van. Ottlik hőse - ebben a pillanatban - ezt mondja: Istenem, jártam ezen a földön. Ebben a mondatban legalább annyi a szomorúság, mint a tárgyilagosság. Több az elfogadás, mint a lázadás. Minek azt, miként és ki ellen? Ugyan mire tud csikorogni? Mindig tiltakozni.
Negyven felett az embernek már más dolga lesz. Semmi sem lesz igazán és azonnal fontos - igazibb és fontosabb, mint az a pár tárgy és fény, néhány ember és zaj, mint ami körülvesz.
Szüts Miklós - akit nem bánt senki, akit nem nyomnak el, s aki maga sem bánt senkit, s nem nyom el másokat - elvonul saját mindennapi életéből, eltűnik ebből a városból, ahol élünk, kolostorba megy, hogy magával maradjon. Festeni megy - önismereti gyakorlat ez. A világon minden hely alkalmas a csendre. Az Istennek - tudjuk a költőtől - bármely pillanat alkalmas egy ima meghallgatására.
Amennyire én, óvatos és megfontolt hitetlen ember ismerem Szüts Miklóst, az óvatos és megfontolt hivőt, ezek a képek hitelesnek tűnnek. Úgy látom, hogy amíg elüldögélt a csendben, valaki meglátogatta. Legfeljebb minderről nincs mit beszélni. Legfeljebb jobb többet elrejteni, mint mindent mgmutatni. S ekkor - az elhallgatás és bevallás vágyának szorításában kezdődik a félreismerhetetlenség élménye - az európai festészet.