(2001. szeptember 17.)

I.
Szüts Miklós művészetének középpontjában akár az elmúlt évei érett munkáira, akár a képek mennyiségére gondolunk látszólag a lakótelepek állnak. Magyarországon ilyenek az 1948-1989 között regnált államszocialista korszakban épültek. Milliók költöztek ekkoriban városokba, mivel a kollektivizált mezőgazdaságban nem lelték helyüket. A lakáshiány égbe kiáltott. Ma az ország lakóinak ötöde ilyen lakásokban él.
A lakótelepekről tehát a magyaroknak az államszocializmus, a Szovjetunió, a teljes foglalkoztatás, az ingyenes üdülés, és a csak háromévente kapható, 70 dollárban maximált turista ellátmány jut eszébe. Csak a „szabad világban” született meg a felismerés, a lakótelepek legalább annyi problémát okoznak, mint amennyit megoldottak. Így azután Nyugaton a lakótelepek építése fokozatosan abbamaradt, miközben Keleten az összeomlásáig gőzerővel folyt tovább. Az államszocializmus bukása óta lakótelepek Kelet-Európában sem épülnek. Igaz, másmilyen lakások sem nagyon. A poszt-szocializmus első, látható hírnökei a homeless-ek voltak, akik parkokban, csatornanyílásokban kerestek menedéket maguknak, vagy barlangokban laktak.
A magyarországi lakótelepek négy nagy csoportba oszthatók. A szocialista lakótelepek archetípusai téglából épültek az 1950-es években. Kisebb, általában három-négyszintes házakból álltak, és összességükben emberléptűek. Senki sem gondolná, hogy akkor épültek, amikor az elnyomás a legerősebb volt. Az utcákon az államvédelmi hatóság szürke Pobeda autói cirkáltak, a feljelentők azt lesték, hogy ki vesz a megengedettnél több zsírt vagy tojást. Húst se a feljelentő, se a feljelentett akkoriban még csak nem is látott. Ma ezek az épületek kifejezetten barátságosnak tűnnek.
Az 1960-as években épített lakótelepek már ipari technológiával készültek. A korábbi keretes beépítést, a pontházakat sávházak váltották. Ezek a lakások jellemzően kétszobásak. Belsőjük máig őrzi a szocialista polgárosodás kellékeit: Szaratov jégszekrényt, Kékes televíziót, a gardrobban az akkoriban Bécsből sportolók és más akkori kiváltságosak által hozott Orkán esőkabát. Az utcán a családi Trabant vesztegelt.
A legtöbb és legnagyobb telepeket szovjet nagypaneles technológiával az 1970-es években építették. A korábbi négyemeletesek után megjelentek a tízemeletes öt-tíz lépcsőházas sávházak. A lakások száma lakótelepenként ötezer és tízezer. Ezek hamarosan kivívták a falanszter nevet maguknak. A magyarok a falanszter nevéről nem Saint-Simonra, hanem egykori magyar félreértelmezője, Madách nevére asszociálnak, aki a Faust-ra emlékeztető drámai költeményében az ember tragédiájának egyik végső állomását a falanszterben jelölte meg.
A 80-as években, mintha csak sejtették volna, hogy a korszak véget érőben van, az építők már igyekeztek szakítani a lakótelep-építés sematizmusával. A falanszter telepeket három-négy emeletes épületek váltották fel, változatos alaprajzú lakásokkal. Az addigi lapos tetős házak utódain megjelent a magas tető.
A lakhatás akkoriban alkotmány adta jog volt. Önmagában, „csak” pénzért lakást nem lehetett venni. A lakáshoz hivatali kiutalásra is szükség volt. A lakáshoz jutás igazi feltétele a megfelelő „kapcsolat”, korabeli szóval a „protekció” volt. Örökös volt a lakáshiány, hiszen működtek piaci fékek. A lakótelepi lakásokat sem a leginkább rászorultak kapták, hanem azok, akik a közel álltak a nomenklatúrához. Akik, Orwell szavával szólva, egyenlőbbek voltak. mint a többi. Akik még náluk is egyenlőbbek voltak, azok az egykori úri középosztálytól és zsidó polgárságtól elkobzott villákban éldegéltek.
A rendszerváltozás után a lakásoknak (mint általában mindennek) egyszerre csak ára lett. A piaci viszonyok haszonélvezői azok lettek, akik a korábbi viszonyokban is megtalálták számításukat. A lakótelepi lakásokban élők kicserélődtek. A rendszervált nyertesei belvárosi polgári lakásokba költöztek, a még tehetősebbek kertvárosokban épült lakóparkokban levő nagy, kényelmes (és drága) lakásokat vettek. A szocializmus kedvezményezettjei által elhagyott lakótelepi lakásokba a posztszocializmus vesztesei költöztek. Akik a lakótelepeken maradtak, azok nem engedhették meg maguknak a költözés „luxusát”. A lakótelepek Wasteland-dé váltak. A lakcím ma már Magyarországon is státuszt jelez. Ha valaki Béke utcában lakik, rögtön tudni lehet róla, hogy lakása lakótelepi. A lakótelepi lakás birtoklása az államszocializmusban privilégium volt. A poszt-szocializmusban a depriváció biztos jele.
A lakótelepeken szegények laknak, és ennek megfelelően szegényes a környezet. Lepusztult játszóterek. Nyugdíjasok számára amúgy sem vonzó a hinta és a homokozó. A kapualjakban posztszocialista vállalkozók kis boltokat nyitottak, amelyekben coca-cola, Marlboro és a szegény-luxus egyéb rekvizitumai kaphatóak. A lakásokban napi vendég a végrehajtó. A műszaki és az erkölcsi avulás miatt 2020-ig ötszázezer lakótelepi lakás teljes felújítására lenne szükség. Egy lakásra vetítve egy-másfél millió forintból újjá lehetne varázsolni a mára teljesen lepusztult épületeket. De ha a lakásban élő jövedelme nem több mint évi félmillió, honnan teremtse elő a felújítás költségeit? Az állam és az önkormányzat nem segít.
Szüts Miklós nem végzett szociológiai stúdiumokat. Képei azonban minden városszociológiai diplomamunkánál jobban mutatják, hogy mi történt éltünk egykori színtereivel. Tolsztoj szerint a boldog családok egyformák, de minden boldogtalan család a maga módján az. Szüts házképei megfordítják a tolsztoji állítást. A képek azt bizonyítják, hogy a boldogtalanság egyformaságot szül. Fojtogató szürkeség, unalom, üresség, ingerszegénység mindenütt. Ezek előképeit találja meg és mutatja fel a lakótelepek festését követő korszakának képein, amelyeken a lakótelep előtti élet lepusztult nyomait kutatja a tűzfalakon.

II.
Szüts Miklós akkor is generációjának egyik legjelentősebb alkotója, ha képei egy szürke egyformaságba pusztult élet lenyomatait és képeit mutatnák fel. A képek láttán azonban a néző nem tud szabadulni a benyomástól, hogy sokkal többről van szó!
A boldogtalanság és a pusztulás igazi színterei mintha nem is kint, hanem inkább bent, a lélekben lennének. A pusztulás és a szürke egyformaság látványát bár a szem alkotja, de a kiindulás alapja nem az éppen látott, hanem az agy, mely megmondja a szemnek, hogy mit lásson. Szüts Miklós bárhova megy, agyában magával viszi a lakótelepiségbe pusztulás látomását. S mi látjuk, amit láttat velünk. Horizontunk zárt. Tereink szűkek. A pusztulás sejlik mindenütt. Fákat, ha látunk lombtalanok. Közös és egyetemes hazánk szűkülő határa a pusztuló Béke utca.
Szüts képei nagyhatású metaforák. A lakótelep és a pusztulás, mely az élet elkopott nyomaitól érzékelhető modern életünk csapdája, melyet a sors egyként állít számunkra Párizsban, Budapesten, bárhol.
Metternich mondta egykor, hogy Európa határa a bécsi Landstrasse, mely után Ázsia következik. Az 1989-90-es annus mirabilis azt ígérte, hogy ez a határ eltűnik. Szüts képei viszont kivétel nélkül mind a rendszerváltozás után, a kilencvenes években születtek. A legújabb képek, mint az a képek alatti utcanév alapján kitetszik, ebben az évben, Párizsban születtek! Csak az utcanév különbözik. A képek ugyanazok, mint amelyek alatt magyar utcanevek találhatóak. A művész azt a provokatív tételt állítja föl, és festi elénk, hogy 1989-et követően Ázsia határa nemhogy keletebbre tolódott volna, hanem nyugatra mozdult, és Párizsba, tehát egészen Európa szívéig hatolt!
A magyarok több mint ezer évvel ezelőtt egyszer már elhozták Ázsiát Európának. Templomokat égettek fel, kolostorokat raboltak ki, s az európaiak azért imádkoztak Istenhez, hogy a „magyarok nyilaitól ments meg minket.” Szüts békés eszközökkel hódit. Nem rabolni, pusztítani jött Magyarországról Európába. Figyelmeztet szomorú képeivel.
Magyarország és Kelet-Európa abban reménykedett, hogy Európa megváltja őt, s ezáltal eltűnik életükből a szürkeség, az unalom, a kilátástalanság, a reménytelenség. Ha így történnék, az csoda lenne!
Szüts képei arra a riasztó lehetőségre figyelmeztetnek, hogy nem a Nyugat asszimilálja Keletet, hanem fordítva! a Kelet asszimilálja a Nyugatot!
Képtelenség lenne? Akkor is, ha, mint Szüts képei mutatják Kelet a pusztulás?!
Ám nem a pusztulás és pusztítás tébolya, hanem szomorúsága sugárzik Szüts képeiből. Ez kapcsolja Szüts művészetét Utrillo és Morandi festészetéhez, amiként a témák mániákus ismétlése a harmadik nagy előd, Chardin képeihez. Általuk pedig Európához, az európai hagyományhoz. Európa nem itt, vagy ott van. Nem az egykori-jelenlegi limes egyik vagy másik oldalán! Hanem ott, ahová Szüts - fessen bár Párizsban, vagy Budapesten - a nagy elődök nyomán néz. És mindenekelőtt - a megfestett vásznain!