nyár, temetés...
2007-06-11 21:04:22
Ma eltemettük apósomat. Az egész történet kicsit lidércesre sikerült: megkértem kiváló jezsuita barátomat, hogy temetné-e el az Öreget. Kedvesen igent mondott, illetve aztán kiderült, hogy mára valami vidéki programja van, de (mailben) beajánlott egy kollégájánál. Német lelkem péntek tájban már kissé nyugtalankodott, semmi visszajelzésünk nincs, hogy rendben van-é a dolog? Volt valami ködös emlékem Mamácskám temetéséről, hogy ezt-azt le is kellett papírozni, gondoltam szólnak. Szombaton aztán már hívogattam mobilon az én barátomat: mindhiába. Írtam e-mailt a helyettesítőnek, semmi válasz. Küldtem sms-t. Rágtam a körmömet. Vasárnap délután aztán jezsuita barátom hívott, hogy a helyettesnek sem jó az időpont, de már jön visszafelé Belgiumból, és akkor mégiscsak ő...Csak szerezzek a helyi plébániáról szertartáskönyvet, meg palástot. (!) Ma reggel lázasan hívom a helyi plébániát, végül fél tíz tájban felveszi egy hölgy a telefont... Ő sajnos csak helyettesít, az igazi értekezleten, de szólnak, ha jöhetek. 1/2 11, szólnak, rohanunk. Már öltöny-nyakkendő, száz fok árnyékban. Mint hajdanán a Tanácsnál: sorban ülünk. Mi tűkön! Telik az idő, benn ügyintézés, beszólunk, hogy mi vagyunk a palástosak... Foglaljunk kinn helyet.... (Miért csak ma reggel jutott eszünkbe...?) Nem fokoznám. 11:20-ra kedvesen megoldják a problémát...
Vágtatás az Atyáért, onnan a temetőbe.
(Váli mesélte az imént, hogy az ő apósa temetésére konkrétan nem érkezett meg a pap (fél órát késett), a kántor végezte el - amúgy kiválóan - a szertartást. Amikor Kata utóbb kérdezte a közben befutott papot, hogy miért nem jött oda, mikor megérkezett, azt válaszolta, hogy miért zavart volna, minden rendben ment...)
Egy kolléga, az általa alapított tanszék jelenlegi vezetője meghatóan meleg szavakkal emlékezett meg az Öregúrról, úgy tűnik igazán nagyon becsülték-szerették. (Csendben készültem előre, hogy ha senki kolléga nem beszél, akkor mondok én egy pár mondatot.) 83 éves koráig tanított, 103 szemeszteren keresztül! Ifjúkorában (ahogy ő mesélte: véletlenül!) megdöntötte a magassági világrekordot vitorlázó repülésben. Imádta az autókat, barátainkat-ismerőseinket mindig az autójuk alapján azonosította: "Zoli? milyen Zoli? Ja, az Alfás?..." Most talált E. egy stencilezett papírt: az Országos Trabant Ügyességi Verseny győzteseinek listája: első helyezett ifj. Vojnich Pál (Palcsi sógorom, 21 évesen), második helyezett: Dr. Vojnich Pál... Képzelem milyen büszke volt a fiára!
Jó utat, Tanár Úr!
Hát amúgy minden a szokásos: az inged nyakát nem tudod begombolni, a fölékötött nyakkendőben úgy nézel ki, mint egy vidéki helyettes téeszelnök... A szép fekete bőrcipő úgy nyomja a lábam, hogy még most, órákkal utána is sántítok.
Szóval hogy is mondta a zsidó ápolónő, amikor az éjjel elhúnyt az ápolt: "Hab' ich eine Nacht gehabt!"
Jut eszembe a szorító cipőről. Jó 15 évvel ezelőtt asszonyommal New Yorkba utaztunk. Későtavasz volt, finom meleg, így az egyetlen lábbeli, amit magammal vittem egy remek cseh tornacipő. Harmadik nap már úgy fájt a sarkatlan, gyaloglásra teljesen alkalmatlan dorkóban a lábam, hogy amikor kitántorogtunk a varázslatos etnográfiai múzeumból egyenesen a sarki cipőboltba vonszoltam magam. Gyönyörű, nagy darab fekete ember fogad: mi járatban?
Vázolom a helyzetet, napi 10-15 km gyaloglás, cipő kéne. Bólint. Hányas? - kérdi. Itt hosszas fejtegetésbe kezdek az európai és amerikai cipőszámozás különbségeiről... - Hányas? - kérdi ő újból, végtelen türelemmel. 43-as, válaszolom én. Ránéz a lábamra: Önnek 44-es lába van.
De kiscsillag, - mondom én kb. laza angolságommal, már csak tudom én, hogy hányas lábam van, kérek szépen egy 43-as cipőt! Bólint, és hoz többféle, nem is nagyon-nagyon ronda darabot. Kiválasztom az esztétikailag még leginkább kedvemrevalót, fölhúzom. Tök rendben van, kicsit nyom, mint ötven éve minden új cipő: ezt kérem. Ekkor emberem könyörgőre fogja a szót: csak az ő kedvéért, nem próbálnék fel ugyanebből egy 44-est? Fölényesen bólintok (örülj-bazmeg), megy, hozza. Belebújok. Az érzés leírhatatlan. Mintha hűvös balzsammal öntötték volna körül gyaloglásban meggyötört lábfejem...
Azóta 44-es cipőt hordok.