szerda
2008-02-20 15:51:21
csoda világos a műteremben.
és már a sok gyönyörű, hatalmas Fabriano papír is leszabva méretre, lehetne rájuk végre hatalmas akvarelleket festeni!
Helyette itt gubbasztok a laptopom mellett és írnám végre Kazo laudációját, csak éppen közben folyamatosan szól a telefon, Péter Vladimir hozza az elkészült idei díjakat, jönnek a rádióból rövid interjúra a Palládium ügyében, újabb telefon, ezúttal a bankból, hogy érvényesítsem a, satöbbi-satöbbi. Lehet hogy EP módszerét kéne használni: munkaidőben NINCS telefonálás. (persze ott ha köll, Gitta fölveszi!) Kihúz. Kikapcsol. No jó, majd holnaptól.Gyorsan belenézek a naptáramba: ja holnap 2-kor indulunk, megyek Pannonhalmára megnyitni Váli hárommilliomodik kiállítását. (közben újabb telefon, a MOBILOMON !, hogy meghívnának városkoncepciófejlesztési rossebbtudjamire képzőművészeti szakértőnek; hogy minél előbb végezzünk még azt sem kérdem, hogy fizetnek-e, csak elhalóan bediktálom a mailcímemet...)
Hát így. És most vissza Kazóhoz, ti meg olvassátok Gaál Józsi szép szövegét, amit a kiállításához írt (mindenki látta már? KÖTELEZŐ!!!)
"EGYÜGYŰEK – emlékezés a Lipótra
Ha bezár egy legendás intézmény, elveszik a mitikus emlékezés ereje, mert a folytonosságban érlelődik a hely szelleme. Alig múltam tizenöt éves, mikor egy jó ideig beteglátogatóként rendszeresen ellátogattam a Lipótra. A terápiás műhelyben kaptam az első vázlatkönyvemet, melyet a betegek kötöttek. Csöndes és ihletett állapot volt, a melankolikus közösségbe szívesen jártam. Itt éreztem meg gyerekként, hogy a művészet valójában kitörési kísérlet, lélekből kiszakadó artikuláció, amelyet szépséges vallomássá formálhatunk. A túlzások nem torzulások, hanem az érzelmek katartikus formái. A Tébolyda, a Sárga Ház, a Lipót bennem a túlcsordult lélek gyógyító helye. Ezt a romantikus emléket hordtam magammal. Ott élnek az együgyűek, akik helyettünk szenvednek, vagy értünk, mert a sors ezt a mártíromságot adta. Most drMáriás könyve döbbentett rá arra, hogy milyen mitikus jelentősége van e helynek.
Az esendőségben meglátni a szépséget, a különösben, az egyediben megtalálni az esztétikumot számomra több, mint a konvencionális szépség idézgetése, amely épp az általánosító tökéletesség felszínessége által csak formális lehet. A kiküzdött szépségben feszültség van és morális többlet. Számomra a másság elfogadása és esztétikai értelmezése, széppé alakítása katarzis. Megszenvedett szépség, tele disszonanciával, amely biztosítja a feszültséget. A másik lényben megláthatjuk önmagunkat, megérezzük saját gondolatainkat. Azonosulásunk által önmagunkat is átalakítjuk, azáltal, hogy az esendőséget beemeljük a művészetbe, képesek lehetünk megérteni és felemelni a szenvedő társakat. Tehetetlenül néznek szembe a valósággal. Arcok, az ember elásott maszkjai, mert évezredek óta nem változott semmi, ugyanazok az alapkonfliktusok adják a kétségbeesést. A világban minden változik és sodródik, belsőnk csapongó érzelmek és gondolatok alakuló szövedéke. Ezek az arcok is csak vendégek az elmében, jönnek, egy rövid időre megtelepednek, majd újabb arcok sejlenek fel.
Gaál József