péntek
2008-02-22 13:50:09
tegnap Pannonhalmán nyitottam Válit.Az éjjel 38 fokos lázzal fetrengtem egy vírusos diaré árnyékában...
Ma Palládium díjosztás, ezúttal nélkülem.
üres, sós rizs. remek.
megyek vissza az ágyba.
Itt a Kazovszkij laudáció; (kb most olvassa helyettem Parti Nagy...)
„…Isten testéből vágjuk ki azt, ami létrejön."
El Kazovszkij mondja:
Mikor az ember beindítja a festés rítusát, akkor a semmiből valamit ki akar halászni, ki akar vágni egy új világot, egy új szigetet a nem-létből. Mindenki tudja, hogy neki milyen rítus segít, amitől, úgymond, munkába lendíthető. Vagy a múzsát hívja elő: elkezdek szögelni vagy alapozni. Valaki így, valaki meg azzal, hogy szellemi mutatványokkal lendíti magát előre, előre a semmibe.
Először tehát csak valamit csinálok, akármit. Erősítem magam, hogy elkezdjem a munkát. De utána, ha nem kerülök egy transz-szerű állapotba, akkor nem történik semmi. Mert amíg nem kapcsolódik ki a reflexió, addig folyamatosan külső néző vagyok. Akkor nem nyílik meg az a még nem létező valóság, aminek valahogy ott meg kell születnie, láthatóvá kell válnia. Tehát az elején még a „semmiből” építkezem, közben a vászon már elkezd válaszolni, aztán egyre inkább látok már valamit. Ez a nem-lét ugyanakkor a „minden lét" is természetesen. A dolgok összessége. De hát az összességet, mint a fehér fényt, az összfényt azt nem látjuk. Átlátszó számunkra. Mondjuk úgy, hogy az Isten testéből vágjuk ki azt, ami létrejön. Tehát a mindenségből. Csakhogy a mindenség egyszerre nem látható. Láthatóvá kell tenni, kimetszeni. Mint a szobor a márványtömbben: egy tömb, amiből kitisztítom a képet. És a vásznon már látni is lehet, hogy a mindenből éppen láthatóvá tettük azt a kiszemelt valamit.
Ha ez nem történik festés közben, akkor egy napló jön létre, vagy esetleg kordokumentum. De kép nem születhet. És ez azért nagyon fontos, mert a mű soha nem az adott festőnek vagy szobrásznak a lenyomata, nem is magában az emberben jön létre, hanem az ember és az univerzum között, illetve az ember és a műve között. Mint egy prizma. Azért nagyon veszélyes az az eljárás, amit a legtöbb hivatásos műértő követ: mindenáron a létrehozót szeretnék megtalálni a kép mögött. Tökéletesen megtalálhatatlan! Mert mi mindig mögötte maradunk, és mindig arról a történetről tudunk csak beszámolni, és csak azt látjuk ami a kép mögött zajlik. És a néző soha nem kerül a kép mögé. A kép nem függöny. Ha mögé kerül, akkor a kép gyenge. Akkor nincs saját erőtere.
A kép nem belőlem áll, hanem abból a párbeszédből, amit én az univerzummal folytatok, meg az anyaggal, miközben létrehozom. Tehát ha elég jó a parabola, a vevőberendezés, akkor elég sok hullámot be tud gyűjteni a mindenségből. Egyébként is a festészet sűríti az időt, tehát egy kép mindenképpen egy időkristály . Megjelent valami a világban, de úgy, mint egy fölfedezetlen csillag. Tehát még kívül van az időn! Létrejött egy eddig nem létező valami, hiszen az a leggyönyörűbb akármilyen művészetben, hogy a nem létezőből egy új létező születik…Ez mindig egy rituális játék. Az isteni színjátékot újra és újra átéli az ember. Eljátssza. És köszönetet mond! Mint minden rituális játék, ez mindenképpen áldozat az isteni erőknek. Újra játsszuk a genezist.
A Palládium díjat idén El Kazovszkij kapja. Gratulálok.
Lejegyezte: Szüts Miklós