hétfő
2009-07-21 00:32:13
elég az hozzá...
(Darvasi L.)
írnék én már régen ezt-ezt nektek, csak hol a fényképek buzerálása, hol a pannonhalmi AT fesztivál 130 oldalas prospektusa-plakátja stb., hol meg a vesegörcs volt útban.
Szóval megint Franciaország, ezúttal főleg Provence. Hát vessetek meg, köpjetek le, én bizony itt jobban szeretek, mint távoli, kalandos végeken. A gazdagság minden szempontból nyomasztó. A provence-i falucskák legtöbbje legalább félezer éves. És azóta szép gondosan épülgetnek a házacskák, és nem jött tatár, és nem jött török, sem labanc, sem kuruc, sem német, sem orosz... Nem égették föl a falvakat, nem gyilkolták le lakosaikat szakmányban, olyan nagyon háború sem zavargott errefelé. Igaz, a protestánsokkal voltak gondok: a templomoknak a mai napig nincs rendes tornyuk, (mert nem volt szabad), így ebből is hagyomány lett: a sisak helyett vicces kis kovácsoltvas süvegben végződnek a tornyocskák.
A földeket ugyanúgy megművelték ők is, de a mi fogalmaink szerint polgári körülmények közt laktak, emeletes házakban. Első éjszaka egy vagy nyolcszobás házban aludtunk, nos ott az ősök nem parasztok voltak, hanem gabonakereskedők.
ez a bejárat:
(fotók VE-iPhone)
a ház belül
itt aludtunk (tán látszik az ötszáz éves kő padlóburkolat)
A házak persze mindenütt kőből, a mai napig mindenhol fa födémmel. Hézagosra fektették a mennyezetdeszkákat, és alulról ideiglenesen aláfedve gipsszel kiöntötték a fugákat. Gyönyörű csíkos mennyezet az eredmény. És úgy van fölülről szigetelve, padlódeszkázva, hogy nem törik ki a gipsz! Persze a mai napig ugyanígy újítják fel a házakat.
Az egész vidék erősen Toszkánára emlékeztet. De már a Rhőne túloldalán más a világ: spanyol kaják, bikacsordák a mezőkön (és bika-steak a vendéglőben)... Minden faluban van egy aréna, ahol a bikaviadalokat tartják. Itten nem ölik meg a bikákat, a torreróknak az állat homlokára erősített virágcsokrot kell megszerezni. A bikákat a bulira a városka utcáin terelik, mindenhol ott volt a cca nyolcvan centi magas palánk, amin átugrálva a falu ifjai megmenthetik a seggüket a bikák igencsak hegyes szarvától. Láttam közlekedési táblát is, ami azt jelezte, hogy ha jön a bika, akkor ne parkolj itt az autóddal! Ez az egész környék egy nagy mocsár volt, megismerkedtünk egy házaspárral, (karcsú, gyönyörű szőke feleség, három gyermek anyja, kisportolt, igen jóképű férjjel oldalán), akik speciel rizstermesztésből élnek, ahogy elnéztem nem is rosszul. Sikeres plasztikai sebésznek néztem volna őket.
Itt, "spanyolföldön" meg voltunk hívva egy születésnapi bulira. A falun kívül, a mező szélén volt a találkozó, ott volt az "apéritif". Hosszú beton asztalokon borok, majszolnivalók, és szúnyogriasztók sorakoztak. Összegyűlt legalább nyolcvan ember, többek között az ötödik legnagyobb tokaji szőlőtulajdonos (!), tíz éve éli az élete jelentős részét Tokajban, persze egy szót sem beszél magyarul. Az egész olyan volt, mint egy jelenet egy Buńuel filmből: megy le a nap, rajban érkeznek a szúnyogok, a mezőn bikacsorda sétál föl-alá, és a szépen (de weekendesen) kiöltözött társaság vidáman, kacarászva koccintgat, évődik. Az idős hölgyek hibátlanul kozmetikázva, könnyű selyemsálakkal nyakukban szívják cigarettájukat. A társaság szemmel láthatóan vegyes, az ünnepelt egy ifjú, sikeres festő, láttam később könyvet a munkáiról, nem is rossz, persze nagyon tudja, hogy mi kell a vevőnek. Egy dolog közös a jelenlévőkben, hogy mind kurva gazdagok. (Látszott, de meg is kérdeztem Zsuzsától...) A vacsora egy - ugyancsak a falun kívül található vendéglőben volt, ahová hatalmas, háromméteres nádason keresztül vezetett az út.
Asztaltársunk – többek között – egy nyolcvanegy éves hölgy volt, okos, szarkasztikus, remek figura. Az elmúlt években fölújíttatta környékbeli kastélyát, és utóbb meg is írta a felújítás történetét, sok szakszerű tanáccsal és még több mulatságos történettel. Nagy siker lett a könyv! Nem úgy tűnt, mint aki a temetőbe készül. Éjfél után, mert vihar közeledett hazavitette magát.
(na majd holnap tán folytatom.)