szerda
2010-04-07 23:20:22
Kiállítás bezárva, holnap hozzák vissza a képeket.Itt egy kis kostoló a Rényi interjúból, ami a 2000-ben lesz hamarosan. Jó kiadós: 36000 karakter lett. Szerkesztő kollégák dicsérik.
Anything goes, avagy az ars una vége
Szüts Miklós beszélget Rényi Andrással
Sz. M. 2008-ban újrarendezték a Pompidou Központ modern gyűjteményét: megértőn bólogatva, de hajlott korom súlya alatt görnyedezve fedeztem fel az új koncepciót: a múltszázadi avantgárdok szinte teljesen eltűntek, (Duchamp is a pincében landolt!), Klee-t csak egy kis szervízfolyosón fedeztem fel a tűzoltókészülék mellett, Degas – szerintem tán legszebb képe – sehol, fél-emberöltővel ha idősebb kortársaim – Rothko, Rauschenberg, Warhol, Liechtenstein, Hantai; és a többiek – pedig egytől egyig fölkerültek a legfelső szintre az öregek otthonába. Véget ért hát tényleg a modern festészet? És akkor most mi van, mi belgák hová álljunk?
R. A. A történészek mindig korszakokban meg korszakhatárokban szeretnek fogalmazni, mert a történésznek az is dolga, hogy valahogy tagolja a történeti időt. Én nem nagyon mernék korszakhatárokat megvonni, inkább úgy fogalmaznék, hogy az úgynevezett képzőművészet egy nagyon különös, lassú pluralizálódáson ment keresztül, bár azt hiszem, ez minden más művészetre is többé-kevésbé igaz. Hosszú ideig, egészen az utóbbi évtizedekig nagyjából konszenzus uralkodott arról, hogy mi is a művészet, és ez meghatározta a művészetről való közbeszédet, azt is, amely ennek a határait firtatta. Mára megszűntek, egyszerűen üressé és feleslegessé váltak a korábban néha nagyon heves viták a “művészet” mibenlétéről, művészet és nem művészet különbségéről. Én azokkal az elemzésekkel értek leginkább egyet, amelyek szerint a művészet autonóm területként való kezelése – ami értelmet adott a határok folyamatos provokációjának, a vitáknak - egy történelmileg viszonylag későn kialakult speciális formája a képek, szobrok és szép tárgyak alkotásának, és élvezetének. Mára már nem maradt tétje a hátárátlépéseknek – és így a teoretikus vitáknak sem.
+ + +
Egész este A zongora művészete c. filmet néztem két részben a laptopomon. (Pressertől kaptam). Csodás dolgok, pl. Claudio Arrau! fantasztikus pianista.
Mutatok egy példát:
Chopin: Nocturne in C-sharp minor (1830) op.Posth no.20
elképesztően sűrű a zenéje, elképesztően emberi, gyarló, vagy mi. zseniális.
és ugyanez egy mai, felvételen, amit egyébként nagyon szeretek:
Brigitte Engerer előadásában