kampánycsend?
2010-04-10 19:28:47
Történelem lecke.Beszélgetek gyerekeimmel a minap (ki tudja milyen apropóból?:-) a nagy bosszuállóról, Haynauról, kotorászván emlékeimben, hogy valami rémes dolog volt a halála körül...
Jön ám tíz perc múlva Nórától (wikipedia): "Haynau 1853-ban hunyt el. Halálának oka valójában ismeretlen, mivel eszméletlenül találtak rá, úgy vélték nem él. A halál pontos okának kiderítéseként elrendelték a boncolást, amit a koponya felnyitásával kezdtek. Az elborzadt orvosok csak ezután vették észre, hogy Haynau valójában él, mert az agya lüktetett."
Sent from my iPhone
És hogy még színezze a történetet, átküld egy fotót, amit nemrég a Pere Lachaise-i temetőben csinált. Az izléstelenségnek és marhaságnak is évszázados hagyományai vannak:
+ + +
Úgy határoztam, megünneplem a tél végét, pontosabban a leszavazhatatlan tavaszt: vettem három farmert és két tornacipőt. Majd igyekszem nagyon sportosan mozogni!
Iphone/Nóra
+ + +
Vicces módon teljesen véletlenül akadtam erre a kritikára a Revizoron
PUHA TÉLI TÁJAK
Szüts Miklós kiállítása / Képbolt Galéria
2010.03.29.
Valószínű, hogy egy, a kedvenc évszakra vonatkozó közvélemény-kutatásban a tél a rangsor végére kerülne; s ebben nem kevés szerepe van a hozzá kapcsolódó, negatív fogalmaknak (csend, hó, halál). Idegenkedésünket talán árnyalhatja Szüts Miklós lipótvárosi kiállítása. DÉKEI KRISZTA ÍRÁSA.
Szüts Miklós: Téli kert
Ha kategorizálni szeretnénk ugyanis a Képbolt Galéria két kis termében kiállított műveket, úgy leginkább a téli tájképek terminus technicusát hívhatnánk segítségül – legalábbis egy ideig. Szüts Miklós életművére érvényes az a mára már szinte el is felejtett elmélet, amely az egymásra következő műalkotások sorát egyfajta organikus fejlődésként írja le: nincsenek váratlan kitérők, a folyamatba nem illeszkedő vakvágányok, s az ún. korszakok, a festészeti problémák és műfajok változása logikus rendben kapcsolódik egymáshoz. Esetében így épülnek egymásra a tradicionális festészeti műfajok, a csendélet, majd az enteriőr, az ezredforduló táján pedig a külső térrel foglalkozó, urbánus tájkép-sorozat. Kezdetben a lakótelepek, betonkockák kihalt, ember nélküli világának, a magány redukált zárványainak (ásító ablaksorok, satnya fák, árválkodó lámpaoszlopok) mértani rendje és sfumatós derengése dominált, majd a hangsúly fokozatosan az erőteljes, szinte a vaku villanására emlékeztető fényviszonyok megragadására, a szabályos kompozíció fellazítására helyeződött (szokatlan nézőpontok, torzított házfalak, megdőlt jelzőtáblák). Az ecsetvonások egyre lendületesebbek, nagyvonalúbbak lettek, a precizitást felváltotta a gesztus lendülete és szabadsága, a kép és a kiindulópont (azaz a fotográfián megörökített „valóság”) egyre inkább elvált egymástól.
Szüts Miklós: Tőmondat
A kiállításon bemutatott akvarellek közvetlen előzményei már 2007-ben megjelentek, „testvéreit” pedig Szüts tavaly a Nemzeti Színház belső terében mutatta be: a tizenöt nagy méretű, egyenként több mint három méteres vászon „tárgya” Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékának egyetlen helyszíne, az erdő, melyben az Oberon parancsát („Vess hát, Robin, az éjre felleg-árnyat; / a csillagos menny boltját vastagon / fedd barna köddel”) követő Puck, a kópé és bajkeverő szellem varázslata miatt elveszetten bolyonganak a szerelmesek. Az első pillantásra vázlatoknak tűnő művek egyetlen témája a természet (natúra): egy esős nap, egy téli kert vagy a reggeli köd, a „szereplők” a csupasz fák, a lankás domboldalak, a hómezők és a sáros szántóföldek. Az akvarellektől „elvárt” színorgia azonban elmarad, helyette visszafogott színekkel, a szürke, a piszkos kék, a sápadt rozsdabarna ezernyi árnyalatával, a fekete és a fehér erős kontrasztjaival találkozhatunk. A teret az elmosódó, szinte szétfolyó kontúrok és a kaleidoszkópszerűen szétrobbanó, szabályos formák (a téglalap és a négyzet metamorfózisai) tagolják. S még ha néhol fel is ismerünk egy-egy mesterséges objektumot (ködben felsejlő lámpaoszlopot, domboldalban megbújó házat), a képek nagy részén feloldódik a valóság, a kompozíciókat csak a vonalak, a foltok lüktetése és sodrása, a fekete ágak és fatörzsek ritmusa élteti – egy-egy esetben közel kerülve a teljes absztrakcióhoz vagy a humoros kalligráfiához (Tőmondat).
E téli tájak azonban nem fenségesek és ridegek, sokkal inkább otthonosnak tűnnek. Még ha nem is tudjuk, hova vezet az ösvény, mi van az egymáshoz hajló fák mögött, mégis szeretnénk belépni a képek terébe. Magába húz hangulat, feldereng valami elfelejtett emlék. Talán nincs is halál, csak csend és hó – meg a puha és meleg téli tájak.
Dékei Kriszta