megint London
2011-05-07 18:42:38
Megint elmúlt egy londoni hét, ezúttal Vojnich-csal, megint itthon egy kicsit.
Mi minden történt? Győzzem elsorolni! William és Kate egybekeltek, mi meg aznap érkeztünk, így aztán ki sem tettük a lábunkat a házból-kertből. Mielőtt elfelejtem: aznap, amikor mi elrepültünk volt este a Bátortábor árverés, ahová mi is adtunk képet, és Vojnich nyert valami első díjat a Bátortábor árverésen, (nemzetközi zsűri, meg minden!), és kapott egy egyhetes beutalót szeptemberre (két főre!) Bali szigetére. Mehetek később Párizsba: réééémes :-)
Szóval ezúttal az egy hét alatt már semmi munka, csak örömködés, barátok, London, kirándulás. Egy határozott fogadalmat tettem: én soha többé a lábam az Oxford streetre be nem teszem, Az maga a pokol. Hömpölygő förtelmes tömeg, és v á s á r o l n a k! A Sohoban viszont egy remek indiai ebédet ettünk. Bevallom, nemigen tudok Londonnal megbarátkozni. Nekem a City túlságosan "birodalmi". Jóformán minden épületről a birodalmi lépték dübörög; a St Paul katedrálistól a temzeparti szállodákig.
Viszont jártunk Hampstead-ben, na az remek hely. Emberi léptékű, gyönyörű kisváros a nagyvárosban. Kis házak, kis boltok, remek olasz kávézók és francia Paul pékség, egy antikváriumban Mari barátom megvette nekem a Tom Sawyert, és a Rómeo és Júliát! Itt például remek lehet élni. Drága is, mint a fene!!!
Viszont (2) voltunk a Globe szinházban (állójegy 5 font, nem is sok), az nagyon helyes. Rém mulatságos, hogy besüt a nap a színpadra és a nézőtérre. Ami ugyancsak meglepő: azt gondoltam, hogy az autentikus Shakespeare szövegből egy szót sem fogok érteni, ehhez képest kellemes volt a meglepetés… Persze csak 15 percet hallotunk az előadásból, az nagyon vicces volt.
Egy kiállítás a National Galleryben: Jan Gossaert's Renaissance
Hát ez bizony nem érte meg a belépődíjat (embernek 10, nyugdíjasnak komoly kedvezmény: csak 9 font!). Elég közepeske festő volt ez a méltán nem nagyon ismert Jan Gossaert. Volt néhány gyönyörű Dürer metszet; érdekes módon csupa olyan festőt választott a kiállítás kurátora, akik nem lehettek valami bensőséges viszonyban a nőkkel és a női testtel, így aztán az erotic nude feliratú teremben minden volt csak erotika nem, korai testépítő-aktok sorjáztak a falakon kockás hasfalakkal és szilikonos labda-mellekkel… Most jutott először eszembe, hogy Dürer mester is mintha a bájos fiúcskákat szerette volna jobban, legalábbis a nőket biztosan nem!
Voltunk a New Tate-ben is, még éppen zárás előtt láttuk a híres kínai művész, Ai Wei Wei szotyoláit. A dolog a maga módján megrendítő: a "földszintről" a hatalmas, többezer négyzetméteres rámpára lenézve láttuk, hogy az egész valami murvával van leterítve. Én már mentem vona tovább, de a fáradhatatlan Vojnich lement, hogy közelebbről is megnézze, mi az egyáltalán. Aztán vadul integetett, hogy mnjünk le, mert ezt muszáj látni. Nos az egész terület 20-25 cent vastagon napraforgómaggal van leterítve. A mellette lévő teremben egy filmen a szerző, Ai Wei Wei elmeséli, megmutatja, hogy ezeket a magokat porcelánból öntötték, és egyenként ecsettel festették!!! A felirat tanúsága szerint százmillió darabot! Egészen elképesztő! Látni a filmen, amint gyakorlatilag egy egész kínai falu (vagy város? ki tudja megkülönböztetni?, úgy hívják: Jingdezhen) kis műhelyeiben asszonyok-lányok rendes hosszúszőrű kínai ecsettel egyenként festik a magokat. El is mesélik, hogy a formától, vagy éppen pillanatnyi "ihlettől" vezérelve két-három ecsetvonást húznak a magok mindkét oldalára. És - el ne felejtsem! - a megfestett magokat persze utána hatalmas kemenékben ki is égetik.
Na így néz ki a dolog:
Az asszonyok a filmben persze el is mondják, hogy mekkora nagy öröm ez nekik, hogy ezt a munkát megkapták, és a szerző is elmeséli, hogy őt itt mennyire szeretik.
És itt lassan kezdett egyre rosszabb kedvem lenni ettől az egésztől. Mondanom sem kell, hogy azóta is vad vita dúl köztünk a dologról a Vojnich-csal, aki egyértelműen el volt-van a dologtól bűvölve. Engem bizony egyre jobban basszantott a dolog. Mert a a jó Ai Wei Wei mester rászán az életéből mondjuk negyven évet, és Ő MAGA szorgos hangyamunkával megfestegeti a magokat, festi őket télen és nyáron, reggel és este, hóban-fagyban-napsütésben, akkor azt mondom: igen. Egy élet, egy ember élete fekszik itt lábunk előtt szétterítve. De hogy valakinek volt egy - elismerem nagyszabású - ötlete, és volt elég pénze, hogy megvásároljon egy egész kínai várost egy évre, hogy pingálják a magocskáit… Hát ez azért nem ugyanaz. Nem mindegy ugyanis (szerintem), hogy valaki a saját, vagy mások életét, reggelét és estéjét, szombatját vagy hétfőjét, sok-sok ezer óráját, és sok-sok millió kézmozdulatát teszi bele egy ilyen "mutatványba", vagy a másokét. Van benne valami nagyon kizsákmányolósdi. Pont a dolog költészete veszik el ezáltal, nem?
S akinek ennyi jó kevés... megnézheti itt a múzeumban vetített filmet!
A nap végén aztán ájultan a fáradtságtól Matthieu barátunk jóvoltából egy bájos pink taxival tértünk haza...
Mi minden történt? Győzzem elsorolni! William és Kate egybekeltek, mi meg aznap érkeztünk, így aztán ki sem tettük a lábunkat a házból-kertből. Mielőtt elfelejtem: aznap, amikor mi elrepültünk volt este a Bátortábor árverés, ahová mi is adtunk képet, és Vojnich nyert valami első díjat a Bátortábor árverésen, (nemzetközi zsűri, meg minden!), és kapott egy egyhetes beutalót szeptemberre (két főre!) Bali szigetére. Mehetek később Párizsba: réééémes :-)
Szóval ezúttal az egy hét alatt már semmi munka, csak örömködés, barátok, London, kirándulás. Egy határozott fogadalmat tettem: én soha többé a lábam az Oxford streetre be nem teszem, Az maga a pokol. Hömpölygő förtelmes tömeg, és v á s á r o l n a k! A Sohoban viszont egy remek indiai ebédet ettünk. Bevallom, nemigen tudok Londonnal megbarátkozni. Nekem a City túlságosan "birodalmi". Jóformán minden épületről a birodalmi lépték dübörög; a St Paul katedrálistól a temzeparti szállodákig.
Viszont jártunk Hampstead-ben, na az remek hely. Emberi léptékű, gyönyörű kisváros a nagyvárosban. Kis házak, kis boltok, remek olasz kávézók és francia Paul pékség, egy antikváriumban Mari barátom megvette nekem a Tom Sawyert, és a Rómeo és Júliát! Itt például remek lehet élni. Drága is, mint a fene!!!
Viszont (2) voltunk a Globe szinházban (állójegy 5 font, nem is sok), az nagyon helyes. Rém mulatságos, hogy besüt a nap a színpadra és a nézőtérre. Ami ugyancsak meglepő: azt gondoltam, hogy az autentikus Shakespeare szövegből egy szót sem fogok érteni, ehhez képest kellemes volt a meglepetés… Persze csak 15 percet hallotunk az előadásból, az nagyon vicces volt.
Egy kiállítás a National Galleryben: Jan Gossaert's Renaissance
Hát ez bizony nem érte meg a belépődíjat (embernek 10, nyugdíjasnak komoly kedvezmény: csak 9 font!). Elég közepeske festő volt ez a méltán nem nagyon ismert Jan Gossaert. Volt néhány gyönyörű Dürer metszet; érdekes módon csupa olyan festőt választott a kiállítás kurátora, akik nem lehettek valami bensőséges viszonyban a nőkkel és a női testtel, így aztán az erotic nude feliratú teremben minden volt csak erotika nem, korai testépítő-aktok sorjáztak a falakon kockás hasfalakkal és szilikonos labda-mellekkel… Most jutott először eszembe, hogy Dürer mester is mintha a bájos fiúcskákat szerette volna jobban, legalábbis a nőket biztosan nem!
Voltunk a New Tate-ben is, még éppen zárás előtt láttuk a híres kínai művész, Ai Wei Wei szotyoláit. A dolog a maga módján megrendítő: a "földszintről" a hatalmas, többezer négyzetméteres rámpára lenézve láttuk, hogy az egész valami murvával van leterítve. Én már mentem vona tovább, de a fáradhatatlan Vojnich lement, hogy közelebbről is megnézze, mi az egyáltalán. Aztán vadul integetett, hogy mnjünk le, mert ezt muszáj látni. Nos az egész terület 20-25 cent vastagon napraforgómaggal van leterítve. A mellette lévő teremben egy filmen a szerző, Ai Wei Wei elmeséli, megmutatja, hogy ezeket a magokat porcelánból öntötték, és egyenként ecsettel festették!!! A felirat tanúsága szerint százmillió darabot! Egészen elképesztő! Látni a filmen, amint gyakorlatilag egy egész kínai falu (vagy város? ki tudja megkülönböztetni?, úgy hívják: Jingdezhen) kis műhelyeiben asszonyok-lányok rendes hosszúszőrű kínai ecsettel egyenként festik a magokat. El is mesélik, hogy a formától, vagy éppen pillanatnyi "ihlettől" vezérelve két-három ecsetvonást húznak a magok mindkét oldalára. És - el ne felejtsem! - a megfestett magokat persze utána hatalmas kemenékben ki is égetik.
Na így néz ki a dolog:
Az asszonyok a filmben persze el is mondják, hogy mekkora nagy öröm ez nekik, hogy ezt a munkát megkapták, és a szerző is elmeséli, hogy őt itt mennyire szeretik.
És itt lassan kezdett egyre rosszabb kedvem lenni ettől az egésztől. Mondanom sem kell, hogy azóta is vad vita dúl köztünk a dologról a Vojnich-csal, aki egyértelműen el volt-van a dologtól bűvölve. Engem bizony egyre jobban basszantott a dolog. Mert a a jó Ai Wei Wei mester rászán az életéből mondjuk negyven évet, és Ő MAGA szorgos hangyamunkával megfestegeti a magokat, festi őket télen és nyáron, reggel és este, hóban-fagyban-napsütésben, akkor azt mondom: igen. Egy élet, egy ember élete fekszik itt lábunk előtt szétterítve. De hogy valakinek volt egy - elismerem nagyszabású - ötlete, és volt elég pénze, hogy megvásároljon egy egész kínai várost egy évre, hogy pingálják a magocskáit… Hát ez azért nem ugyanaz. Nem mindegy ugyanis (szerintem), hogy valaki a saját, vagy mások életét, reggelét és estéjét, szombatját vagy hétfőjét, sok-sok ezer óráját, és sok-sok millió kézmozdulatát teszi bele egy ilyen "mutatványba", vagy a másokét. Van benne valami nagyon kizsákmányolósdi. Pont a dolog költészete veszik el ezáltal, nem?
S akinek ennyi jó kevés... megnézheti itt a múzeumban vetített filmet!
A nap végén aztán ájultan a fáradtságtól Matthieu barátunk jóvoltából egy bájos pink taxival tértünk haza...
Feliratkozás RSS-ben
Nevezhető-e blognak az, ami 12 nap alatt sem frissül?
az indiai gyerekek munkabérére is nagy szüksége van a családjuknak.
Ne keverjük össze a (z egyébként kétséges) szociális szempontokat az esztétikai szempontokkal.
Az egész kétségtelenül nagyon impozáns, csak nekem valahogy mégsem tetszik.
Mint a Parlament gyufából. Nahát. Őrület. És tényleg szájjal festette? Csipesszel rakta be az üvegbe?
satöbbi.
Emiatt én is ideges lettem, de úgy emlékszem, hogy a filmben elmondják, hogy ez a kínai falu nagyon régóta porcelán gyártásból él, csak az utóbbi időben nincs munka és nagyon boldogok, amiért egy évig újra tudtak pénzt keresni ezért a tudásukért cserébe.
Ezért én átálltam Erzsébet oldalára.
Eredetileg úgy volt, hogy lehetett sétálni a szotyikon, csak a porcelánból felszálló por a tüdőbe kerülve állítólag betegségeket okozhat (mint a litó csiszolásnál).