Drámai szituációk
Szüts Miklós Ék Sándor tanítványaként, grafika szakon végezte a Képzűművészeti Főiskolát. Művészi pályája azonban a festészet felé fordult. Alkotásai szembetűnően érvényesülő festőiségükkel e műfaj reprezentáns darabjai, de munkáin nem a valóság önmagában is festői jelenségei kerültek a vászonra, illetve a farostra: Szüts Miklós nem tárgyi motívumokból építi fel műveit, és nem teremt a tárgyakkal azonosítható formákat sem.
Festményein gondolati problémákat vet fel, meditálásra késztető témákat fejt ki. Nem a látvánnyal foglalkozik, hanem a tárgyak mögötti valósággal. Nem közöl erről biztos állításokat, konkrétumokat, hiszen ezzel tárgyiasítaná azt, ami csak sejtelmekben, hangulatokban érzékelhető. Így az absztrakció és az olvashatóság különböző fokozatai fedezhetők fel munkáin.
Egyértelműen jelentkezik az a szándéka, hogy elvonatkoztasson az anyagitól, a tárgyitól a szellemi felé. Ugyanakkor nyilvánvaló fokozott törekvése a festői elemek anyagszerűségének érzékeltetésére. Ezt legfeltűnőbben a kollázstechnika elkalmazásával jelzi. A festészet hagyományos anyagaitól eltérő elemeket - leggyakrabban újságpapírt - épít a képbe Szüts. Az alkotások sajátos anyagfelhasználása nem jelentkezik szembetűnően a munkákon, de feltétlenül észre kell venni a velük való kapcsolatteremtés közben.
Szüts Miklós műveinek az elmúlt négy évben készült csoportját pasztellkollázsnak nevezi. Ez az elnevezés jelzi, hogy a papírt nemcsak tárgyi motívumként, szimbolikus jelként használja, hanem az ábrázolásaihoz szükséges technika megteremtésére is.
A farost lemezt többféle típusú papírral „alapozza”, melyek pasztellel lefestve nem a saját anyagukkal és színükkel szerepelnek a képen. A papír redőzésével és színezésével együtt anyagszerű faktúrákat alakít ki. Márványszerű, textilszerű, meszes hatású, de sokszor légneműnek vagy folyékonynak érezhető elemek is szerepelnek a festményeken. Ezek a hatások az alkotó színkezelésének eredményei is. A pasztell által kínált finom árnyalatok érzékeltetésének lehetőségét használta fel. A tompított színek feltétlenül alkalmasak a tárgyiatlan és nem fogalmi megsejtések kifejezésére. Különösen jól érvényesül ez a differenciált monokrómiában.
A kollázstechnika a képek műfajának problémakörét is közelről érinti. A tárgyi világ valamely elemének a műbe építése a csendélet műfajához kötődik legszorosabban. A tárgyakat vagy azok csoportos elrendezését ábrázoló festmény volt a legalkalmasabb arra, hogy a műalkotás valósága és a tárgyi valóság fizikai kapcsolatba kerüljön, s a kettő egymásra hatása a legszembetűnőbb módon nyilatkozzon meg, felvetve vagy inkább kiélezve ezáltal az anyagi és szellemi valóság határainak, elkülönítésének vagy egymásba alakíthatóságának problémakörét. Szüts Miklós problémafelvetése, alkotói szándéka rokonságot mutat a kollázst megteremtő és felhasználó művészi szándékkal.
Törvényszerűen következik a kérdés, hogy csendéletek-e festményei, és szükséges-e, hogy csendéletek legyenek. A művek címei (Nyár, Hajnal, Palackposta, Panaszfalstb.) inkább természeti jelenségekre, táji elemekre utalnak, noha ezekkel nem azonosíthatók a motívumok. Tárgyként az újságpapír értékelhető teljes biztonsággal. Ám ha a címek tágabb jelentéskörét vagy a kompozíció elemeinek összefüggéseit vizsgáljuk, akkor a csendéletek törvényszerűségei, szabályai szerint is kifejezett életérzésre, vágyakra, eszményekre találhatunk Szüts művein. A képcímek állandóságot is tartalmazó, rendszeresen ismétlődő és nem pillanatnyi állapotokat érzékeltető jelenségeket idéznek. A festészeti elemek megjelenési formája és egymáshoz való viszonya is egy-egy méyen ható élménykörre, valamely folyamat részletére, egy térben és/vagy időben nagyobb kiterjedésű egység létezésére enged következtetni.
Szüts Miklós valóságos élményeit elvonatkoztatott, festőileg értelmezhető jelképekben fogalmazza meg. Élményeinek forrását, közvetlen környezetét vagy a tágabb világot nem racionális és szerkesztett rend szerint stilizálja. Noha művein semmilyen emberi alakra utaló jelet nem találni, az amorf alakzatok és elrendezésük, valamint a különböző halmazállapotú anyagok sejtetése az emberi élet alapközegére enged következtetni. A geometrikus, az amorf, a mesterséges és természetes formákat egyaránt jel értékűvé alakította. Ezek távolsága vagy összetartozásának módja a feszültség, illetve a harmónia forrása. Általuk éreztethető meg az egyedi és tömeges, a különös és általános, alehatároltság és határtalanság élménye.
A m?vek elemei között meghatározó érték?ek a közelítőleg négyszög alakúak. Ezek a képsíkon egymással szöget bezárva jelennek meg, s így teret érzékeltetnek. Mivel a részletformák ebben az esetben geometrikus alakzathoz közelítenek, az általuk előidézett térhatás építészeti jelleg?.
Más típusú festményeken a különböző amorf motívumok a térnek azonos vagy egymással közelítően párhuzamos síkjában helyezkednek el. Ilyenkor inkább természeti térélménye idézhető fel. Az anyagszer?ség megnyilatkozásai mellett valószín?síti ezt a lehetőséget a m?vek világos szín? elemei közé épített fekete szín? folt, melynek mélysége nem értékelhető mesterségesen alakítottként, hanem inkább a természeti hatások következményeként.
A kétfajta kompozíció egyaránt zárt egységet jelez, de nem végleges és egyértelm? lehatároltságot. A fekete folt mellett is mindig található a képen olyan elem (törés, repedés, nyílás), amely a nyitás lehetőségét képviseli: a kilépést, a továbbhaladást egy adott szituációból. Igaz, hogy a folytatás iránya, célja, tartalma nem konkretizálható a festői elemek viszonyából. Így a lehetőség ténye egyszerre nyújt felemelő érzést és az ismeretlentől valló félelmet, bizonytalanságot is. Ebből a kettősségből adódó feszültség több forrásból is táplálkozik a festményeken. Az egyes motívumok faktúrája, formájának alakítása (szabálytalanség, töredezettség) pusztuláshangulatot sugároz. Az amorf alakok jelzik, hogy nem racionáli tervezés eredményei, hanem formájuk elneréséhez a m?vész tudatalatti megnyilatkozásai is hozzájárultak. Így a terészetesség képzetét nyújtják: a természet törvényszer?ségeinek, hatásainak valló alávetettséget, az ezektől való függőséget.
A márvány, a mészkő faktúrája olyan anyagokat jelez, melyek a földtörténetben hosszú alakulási idő során érik el az ember által is hasznosított állapotukat.
Ezzel megint hangsúlyosan érezteti Szüts, hogy a tárgyak mögötti valóság, s ezen belül is a nem pillanatnyi, hanem a nem embernyi idővel mérhető történet foglalkoztatja. Ebben az összefüggésben módosul a képi elemek szabálytalan formájából, a töredezettségből, a repedésekből táplálkozó pusztuláshangulat. Az adott elemek alakulásának folyamatát, ennek részleteit, állomásait idézik a festmények. E folyamatban meghatározó erővel van jelen az elmúlás élménye.
A különböző természet? anyagokra utaló motívumok között az újságpapír az, amely teljes biztonsággal köthető az emberhez. Emberi léptéket, emberi tevékenység nyomát képviseli a tárgyi elemek nélkül biztos fogódzót nem nyújtó képek világában. Tépett, szakadozott, csonka állapota egyúttal az emberre is koncentrálja a pusztulás, az elmúlás hangulatát. A bet? motívumával nemcsak ember és természet fizikai kapcsolatát jelzi, hanem az ember szellemi megnyilatkozásának nyomait is elmúlónak mutatja. A természetre utaltság s annak alakításában is az ember tudatán-akaratán kívüli erők vezető jellegének megnyilatkozását érzékelteti, hogy a képtér felbontása, a motívumok téri-méretbeli viszonya többnyire önkéntelenül is az aranymetszés szerint rendeződik a m?veken. Szinte úgy jelenik meg ez a törvényszr?ség, mintha az ember genetikailag erre lenne kódolva. Az aranymetszés arányviszonyainak ilyen jelleg? érvényesülése mutatja, hogy noha Szüts Miklós alkotásain elvonatkoztatott a tárgyi valóságtól, de képi világának teremtésekor a jel érték? absztrakt formák viszonyát a trmészet jelenségeinek összefüggései szerint rendezi. Ez a tulajdonság pedig a valóság élményeihez, tapasztalataihoz való ragaszkodást, a legbelsőbb indíttatású megnyilatkozásokra való ráhagyatkozást igazolja. A m?vek elemei közötti viszonyt az aranymetszésre hangolt harmónia is erőteljesen jellemzi, szemben a más forrásokból táplálkozó feszültséggel.
Az állandóság, a bizonyosság megragadásának vágya a nagy képfelületeken kevés motívumot szerepeltet. A mozgalmaság, a túlzsúfoltság hiánya nem csökkenti a festmények dinamikáját. De felhívja a figyelmet a lassú, hosszú ideig tartó folyamatok értékére. A kevés motívumban, a tompítot színekben, finom árnyalatokban, a kompozíciók szervezésében megmutatkozó sz?kszavúság egyúttal a drámák katartikus élményét adja. Szüts Miklós - noha folyamatokat érzékeltet - nem mesél, nem teszi epikussá m?veit. Kiemeli azt a jellemző szituációt, amely egy egész folyamat lényegét képes megvilágítani. A képi szituációk elemei szinte konfliktusban állnak egymással. A folttal ütköztetett vonal vagy a kemény formával szembesített lágy alakzat, esetleg a kis felület? szín uralma a nagy felület? világos fölött - megannyi lehet?ségét kínálják a drámai szembenállásnak. A fájdalmat, a szomorúságot jelzik a fekete szín el?fordulásai. A képek egyik típusán háttérként, alapként jelenik meg a fekete. Ilyenkor a sötétség az az alapélmény, amelyben meg-megvillanhatnak más jelleg? élményekre utaló formák is. Maga a sötétség eleve kevés elemet enged a képfelületre, hiszen ilyen „látásviszonyok” között nem érzékelhető a környezet valamennyi részlete, csupán a legdominánsabbak. A feketének az a fajta beépítése a kompozícióba még nem feltétlenül jelent drámát, hiszen a bizonytalanság, a félelem még nem egyenlő ezzel. Sokkal inkább a tragédia hangulatát idézik ebben a közegben más motívumok összeütközései egymással vagy éppen a háttérrel. Ugyanezt a hatást váltják ki azok az alkotások, ahol csupán egy kisméret? fekete motívum jelenik meg a kép világának a nézőhöz legközelebb eső síkján, s mégis ennek van a legnagyobb mélysége, mely ismeretlen cél felé vonzza a m? többi elemét. A tompított pasztellszínek világában a fekete mellett legkövetkezetesebben a rózsaszín jelenik meg. Ez természete szerint eleve halvány, erőtlenebb a feketénél. Önmagában is gyengének, szelídnek hat. Különösen ilyennek érezhető akkor, amikor egy vékony vonal hordozza a nagy képfelületet kitöltő feketével szemben. Ebben található meg a dráma forrása Szüts Miklós alkotásain: valamely elem saját természetéből adódó tulajdonságát a festményen elfoglalt helyével, a kép világában betöltött szerepével megerősíti. Emellé egy olyan másik motívumot rendel - hasonló törvényszer?ségek szerint megjelenítve -, melynek természete ellentétes az előzőével. A m?veken egyértelm?en érezhető, hogy melyik kompozíciós elem határozza meg döntően a többinek térbeli helyzetét, szerepük tartalmát. A szemlélő érzelmileg nem feltétlenül az uralkodó motívummal azonosul, mert az alárendeltek látványbeli szépsége, hangulata, a hozzájuk kapcsolódó asszociációk pozitívabbak, vonzóbbak. Noha a m?vek elvonatkoztatott jeleinek világában ezek képviselik a tartalmi értéket, s mégis elt?nőnek, elpusztulónak, alárendeltnek látszanak - létezésük és „festményi” sorsuk katartikus élménnyel tölti el a befogadót.
Ha sz?kszavú tudott lenni Szüts Miklós annak érdekében, hogy kevés elemmel, azok ellentétére épülő párbeszéddel drámai szituációt teremtsen, akkor bőbeszéd?vé vált a pozitív értéket képviselő motívum természetének megmutatásáért. Itt nem takarékoskodott a festői lehetőségekkel, a motívumot jellemző megnyilatkozásokkal. Valójában mértéktartását soha nem hasznossági, takarékossági szempontok motiválták: nem törekedett arra, hogy kevés jellel, egyszer? formákkal gyorsan „fogyasztható” terméket hozzon létre. Érzelmi indíttatásának ereje különös módon érezhető akkor, amikor az értékek jelzésére, megszerettetésére, az utánuk érzett vágy felébresztésére a motívum születésének, alakulásának részleteit is látni engedi. Egy-egy rózsaszín vonalnak például nemcsak a fekete felülettel szembeni egyenes ív? megnyilatkozása érzékelhető, hanem a főtéma szempontjából kitérői, apró rezdülései is vannak.
Már a drámaiság szempontjának vizsgálatakor is felmerült a motívumok viszonyában az alárendeltség kérdése. Szüts Miklós festményein az uralkodó elem és az alárendeltek formai kapcsolatával ellentétes tartalmi összefüggésük. Az a jel, amelyik a kompozícióban külső megjelenésével meghatározónak látszik, az alkotás értékrendjében nem tölt be vezető szerepet. Ugyanakkor a szolidabb formájú s ennél fogva kompozicionálisan alárendelt szerep? motívum morális értékrendbeli helye szinte abszolútnak tekinthető - érzelmi motiváltsága miatt is. Szüts Miklós festményei romantikus beállítottságúak tehát abban az értelemben, hogy egy abszolutizált érték szervezi a képi világ rendjét, s más jelenségek morális értéke ebben az összefüggésben alárendelt szerepet kap.
Ez az alkotói látásmód a tárgyi világtól elvonatkoztatott jelekkel egy olyan világkép fontos erővonalait érzékelteti, mely a tárgyi világban való létezésnek, tájékozódásnak is biztos alapja.