Festő a „Vajda-óvodából”
Szüts Miklós kiállítása a Stúdió Galériában

Meggyőztük egymást Szüts Miklóssal. Néhány évvel ezelőtt volt már egy kiállitása a Stúdió Galériában, ekkor óriási linóleummetszeteket mutatott be a lehető leglinószerűtlenebb kivitelben, valamint a lehető legnosztalgikusabban kötődve a magyar képzőművészet félmúltjának egyik vonulatához. Akkor fanyalogtam a műfajtalanságnak és időszerűtlenségnek e latványos dokumentumai felett, mert meg voltam győződve, hogy rend a lelke mindennek: suba a subához, grafika a grafikához, Vajda Lajos öröksége leginkább Vajdához (legfeljebb kortársaihoz) illik a legjobban. Ma pedig?
Szüts időközben abbahagyta a „festői grafikát”, és elkezdett festeni, kritikusa viszont azota elnézőbb lett nosztalgiái iránt. Állhatatlanságainkra persze vannak mentségek. A néhány évvel ezelőtti grafikák közepesek voltak, az idén kiállított képek pedig gyönyörűek. A régi linók iskolásan felmondták mindazt, amit meg lehetett tanulni a boldog ősöktől, a képek a szellemi kutyabőrön kívül saját birtokkal is rendelkeznek. Az egykori tónusgazdag metszetek mímelt sebeket mutogattak, a képek még a valódi gyötrelmeket is fedni látszanak.
Mégis: túl egyszerű volna mindezt a műfajváltás számlájára írni, azaz Szütsöt egyszer és mindenkorra elkönyvelni mint szinekkel bánni tudó, ámde rajzolt formákkal élni nem bíró művészt. Másról is szó van.
Képzőművészetünk utóbbi éveiben felnőtt egy generáció, a generáción belül pedig egy izlés jegyében alkotó csoport, amelyik markánsan elkülönült mind a kiürült főiskolai patentek művelőitől, mind azoktól, akik biennálékat és dokumentákat járva a legtürelmetlenebbül reagáltak a felkinált újdonságokra. Ez a vonulat berendezkedett az értékőrzésre, de nem mindenféle érték megőrzésére. Csak azokat az avantgarde látványelemeket vállalták, amelyek művészettörténeti patinát kaptak, amelyek a konformizmusok, a patentizmusok és a klasszicizmusok jegyében születtek az utóbbi évtizedekben, leginkább még a második világháború körüli években. Nem szervezett társulásról van szó esetünkben. (...)
„Új érzékenység” van kibontakozóban. Olyasféle, mint az első preromantikus költők, mint az első, érzelmeiket programszerűen vállaló festők korában, valamikor a polgári forradalmak kirobbanásának és a polgári forradalmak elbukásának idején. Merész az analógia? Ez az analógia egyszer már megfogalmazódott a létükben fenyegetett két világháború közötti esszéíró nemzedék és a létükben hasonlóképpen fenyegetett Európai Iskola tagjainak törekvéseiben, a megkésett, de sohasem késő polgári humanizmus bizonyítékaképpen. A könnyebb használat kedvéért név is kívánkozik az új „új érzékenység” képviselői mellé. Vajda-óvoda - mondanánk könnyű szívvel, ha a személyes példán kívül „oktatta” volna más is az egymásra oda sem figyelve dolgozó fiatal művészeket.
Elnézem Szüts szépen szomorú festményeit, a Knosszosz dombjainak sztaniolját rozsdaként fedő aranybarnákat, a Zöld tájkép fakó homokszíneiből hirtelen szétnyíló rózsaszínű horizontot, az ikonosztázok és többfázisos sorozatok között ezüstözen, okosan egyensúlyozó Modenát, és immár nem tudnék a festőre rábizonyítani egyetlen másoktól készen kapott motívumot, egyetlen feldolgozatlanul átörökölt képépítési módszert sem.
Lelkiismeretem mégsem egészen nyugodt. Noha biztos vagyok benne, hogy az örökölt forma időközben saját formává vált, a csinált nosztalgia időközben vérré vált nosztalgiává alakult, most mégis ugyanazért dicsérem meg, amiért néhány évvel ezelőtt elmarasztaltam: a követni tudásért. Az egykori tapadás és a mai vonzalom között aprónak tetszhet a különbség. De hát a művek legtöbbször ilyen apróságokon múlnak.