Mintha szándékosan gördítene akadályokat maga elé a hatvanas éveiben járó Szüts Miklós festőművész. A lehető legkevésbé látványos külvárosi témák kiválasztása mellett (villamos-depó, garázs, alagút, sínpárok, hidak, lakóblokkok stb.) az emberi figurák ábrázolását is következetesen mellőzi, pedig azok legalább némi életet és mozgalmasságot vihetnének a kísérteties ingerszegény környezetbe. A koloritja pedig szinte kizárólag a szürkék árnyalataira szorítkozik. Elgondolkodtató ez még akkor is, ha tudjuk, hogy hosszú évtizedek óta azonos színvonalon műveli a piktúrával párhuzamosan a fotográfiát is. Márpedig a fotósok közismerten kedvelik a borongós időjárást, a felhők mögül megtörten felderengő szűrt fényt, mert ezek eredményezik a kész fényképen a lehető legfinomabb nüanszokat, minden ellenkező hiedelemmel és a ragyogó napsütés éles fény-árnyék kontrasztjaival ellentétben.
Városi tájképek címmel most a budapesti Aulich Art galériában látható április 12.-ig Szüts Miklós egyéni kiállítása az ezredforduló utáni terméséből. A 2000-ből való Városmajor utca sarkán „főszereplő” egy hosszú árnyékot vető lámpaoszlop és néhány szokványos forgalmi jelzőtábla. A képkivágás tipikusan fotósra vall, a megoldás csehovi líraisága viszont hamisítatlanul festői. Nem kevésbé hétköznapi az ezzel egyidős Béke tér: egyenszürke lakótelepi panelházak a téli hóban és ködben, a sarkon egy lapos garázs és magányos, csupasz facsemete visz némi változatosságot a monotóniába. A Rue pavée (kövezett utca) 2002-ből már némi derengést varázsol a vászonra, a következő esztendőben pedig az Ősz – a szabályt erősítő kivételként – teljesen drapp árnyalatokból áll össze. A 2004-es Toscana annyiban hű korábbi önmagához, hogy egy félreeső falusi mellékutat ábrázol szabálytalanul szétszórt villanyoszlopokkal az alkonyati félhomályban, de a sötét árnyakba mélykék és narancs tónusok vegyülnek. Az Aluljáró barátságtalan sivárságában neoncső áraszt rideg fehér derengést, mintha kórházi autopszián lennénk. A tavalyi Dunapart novemberben legalább az előtér közúti zsúfolt forgalmának sötét sziluettjei mögött széles panorámát nyit a Citadella távolban felsejlő foltjára, némi lélegzetvételhez juttatva a szemlélőt. Hasonlókat mondhatnánk a Kikötő a Szabadság-hídnál előlnézeti fedélzetéről a szinte világító korláttal és a partra felfutó összekötőhiddal meg a kivilágított ablaksorú állomással. Miközben az idei datálású Karolina úti vihar címadása is önmagáért beszél az alant vonuló fekete felhők baljós gomolygásáról, a szintén 2007-es keltezésű Felszab’ tér játékos elnevezése feloldást hoz a néző számára a Klotild-paloták ismerős kontúrjaival és a dekoratív templomtoronnyal a világos láthatáron, még akkor is, ha az előtér járdaszéli védőkerítése és az aluljáró tömören sötétlő pereme merő barikádnak tűnhet kiállítás látogatójának.
Ezt az „önkorlátozó tárlatot” járva, mindennek ellenére az volt a végkövetkeztetésem, hogy vérbeli mesterrel van dolgunk, aki „szabadon választott gyakorlatként” műveli a zsákbanfutás nehéz produkcióját, mert úgy érzi, hogy ezzel tartozik elsősorban önmagának, másrészt annak az igényes műbarátnak is, aki képes értékelni ezt a puritán piktúrát. Művei nem véletlenül kerültek jelentős magángyűjtemények mellett hazai közgyűjtemények egész sorának állandó anyagába, a főváros Kiscelli Múzeumától és a Magyar Nemzeti Galériától Szentendrén át Egerig, Debrecentől Székesfehérváron át Győrig vagy Pannonhalmától Pécsig, az Óceánon túl pedig Kanadában a Carleton University Art Gallery tulajdonába.
Wagner István