Tűzfalak, villanypóznák, járdaszegély. Oszlopok, ablakok, korlátok. Szüts Miklós festményei városképek. Pontosabban a városi színtér képi fragmentumai. Épületek, és egyéb utcai kellékek, mint színfalak. A szereplők azonban, a rohanó emberek, a játszó gyerekek, kutyák, torlódó autók sehol. Néptelen, időtlen utcák. Élettelenek? Nem, csak egy másféle élet ritmusát, idejét képviselik. Valamiféle belső időt, amely a mindennapi tempónknál jóval lassabb, érlelőbb, megfontoltabb. Mondhatni időtlenek a képek, nem csak azért, mert festői világuk alapján születhettek volna akár száz évvel korábban is – mondjuk Franciaországban –, hanem mert a környezetre kivetített érzelmi képekként, az előttük eltölthető idő is végtelen. Meditációs objektek. Azaz képek, a szó egyik ősi értelmében.
Szüts ciklusokban dolgozik, sorozatokat fest. A feltöltődés folyamatos, a festés pár hónapos szakaszokban zajlik. Sorozatok ez által jól elkülöníthetőek.
A személyes, belső teret kijelölő, a régi parasztházak világát megidéző szobarészletek, csendéletek intim világát 1997-ben még finom színárnyalatokkal húzott kontúrok, és valamiféle, mindent átitató tejfehér levegő töltötte meg.
Aztán a váltás: a modern nagyváros közösségi terei, az utcák, közösség nélkül. Nem is lehet itt közösség – mondhatnánk, mivel ezek a képek, a személyes, magányos, merengő percekéi. A ritka és megoszthatatlan perceké. Persze, nehéz mindezzel egy kiállító térben mit kezdeni, de a Kiscelli Múzeum valahai templomtérből átalakított, most talán sokkal inkább szakrális tere ez alkalommal a néző kezére játszik.
Szüts a lakótelepek sivár építészeti egységeiről, kockaházakról és a közéjük szoruló személytelen utcákról, terekről festett sorozatának képein, a lélekölő környezet is megtelik ezzel az emlékező, bús, melankóliával, amely által létező vagy elképzelt szép emlékekkel gondolhatunk a panelházak, egyébként kevéssé kedvelt virágkorára is. A lakótelep képek higgadt, szürke, otthonos levegőjét majd egy sötétebb, lázadóbb fuvallat zavarja fel. A lakótelepi utcák, házak ismert elemei, képei után Szüts most bemutatott új képein egy időtlenebb, metafizikusabb városba vezet minket. Párizs, Budapest vagy egy sokadik, talán a valóságban nem is létező város?
Emberi alak, városlakó ugyan még mindig nem tűnik fel (na jó: itt egy, alig észrevehetően), a képek mégis valamiféle reményteljes nosztalgiát keltenek. Nosztalgiát egy város, egy tér után, ahol talán sosem jártunk, képei mégis ismerős emlékeket, érzéseket csalnak elő belőlünk. Mintha a városképek portrék lennének, megélt vagy csak sejtett élethelyzetek, érzések vonásaival. Pesszimista vonások mögött rejtőző, örök érvényű optimizmus képei.
Dacos, elegáns, szomorú, cinikus, felszabadult, makacs, derűs, engedékeny és még sokféle habitusú, vérmérsékletű szürke a vásznakon. Mintha Szüts sosem érne a szürke tartományainak határához. A Kiscelli templomtérben látható új képeken most mégis szót kapnak új színek és új árnyalatok: a barnaszén, a rozsda, az okker és mindezek sötétebb tónusai. A korábbi képek finom, lírai szürkéi után árnyékosabb, borúsabb árnyalatok is feltűnnek. A festői eszköztár pedig új, felszabadult gesztusokkal bővült. Zabolátlanabb, türelmetlenebb, követelőzőbb tárgyával a művész, és ez jót tesz a képeknek. Esendőbbé, emberibbé, megközelíthetőbbeké válnak. Szóval a Szüts Miklóst higgadt, józan ecsetjéről korábban ismerők számára, az elmúlt év itt bemutatott termése tartogat meglepetéseket. Egy kéreg megrepedt, a felületek megmozdultak, az ecsetvonások, a felületek játéka a vásznon egy önmagáról valamit lerázott művész önvallomásai. Azoknak, akik pedig még nem ismerik Szüts festményeit, jó alkalom, hogy képei által, egy megfestett, kortalan város színfalai mögött felismerjék saját életük otthonos érzéseit, elmerengjenek kívánt vagy elátkozott életélményeik, ismerős vagy átélt érzéseik terepasztalának képein.
(a szerző művészettörténész)
Szüts Miklós kiállítása december 31.-éig látható a Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeumban (1037 Budapest, Kiscelli út 108., Tel.: 388-7817, Nyitva: kedd-vasárnap 10-18h)