Garázsmenet-cédulák
Írtamkor szép szürke délelőtt van, józan és tárgyilagos, mint a szomorúság, ha se oka, se pedig tárgya, pláne célja. Azaz oka van, nyilván az alkat, a mentalitás. „Az ember”, mondjuk így. Önnön tetemes okaink vagyunk. S ez aztán már tárgy is, ha úgy vesszük, beszélni róla mégse cél, inkább örömteli kényszerűség, nem mussen persze, hanem sollen. Hölgyeim és uraim, amikor írom ezt a megnyitó-szöveget, még nem tudom, hogy pontosan mely képek között fogom azt Önöknek elmondani. Annyit persze tudok, hogy miféle anyagból kerülnek ki majd e kiállítás főszereplői, és ez most, tegnapelőtt, bőven elég. Nem tudom, hogy milyen festő Szüts Miklós, szerintem igen jó, nem tudom, és nem is akarom elhelyezni valamiféle kánonban, hozzám igen közel áll, és ez úgyszintén elég. Nem akarok továbbá kiállítás-megnyitót tartani, persze mi is az, hogy megnyitó, az a megnyitó, ami aktuálisan tartva van és kész. Én mindössze azt próbálnám meg kicsit körbecédulázni, hogy miképpen hatnak rám ezek a képek, mit tudok kezdeni „úgy íróilag, mint emberileg” a toposzaival, s hogy legutóbbi kiállításán a Kiscelli Múzeumban, abban a különösen világított, pontosan homályos templomtérben mit éreztem. Miket.
*
Például a szürke délelőttök józan és tárgyszerű szomorúságát, azt, hogy, Rilkével szólva, minden világos, mégsincs nappal. A vakító derengés állapota, így is mondhatnám. Egyfajta könnyűség és pontosság érzés, igen, itt valami el van mondva, valami folyamatosan mondatik, amit én is gondolok, de nem, nem én, a szemem gondolja, szavakkal csak körbeírom, kijelölöm a helyét. Lazán és evidensen megállok vele szemben, látom, tehát nem nyomaszt. Nyom, persze, de az be van kalkulálva.
*
Azt hinné az ember, ha ilyen súlyos, komornak is mondható képtáblák közé keveredik, szorongani fog, pontosabban attól fog szorongani, hogy rádől az egész, de nem. Az tény, hogy Szüts Miklós festélye – hogy az irály szót az irodalomból kikölcsönözzem – amilyen visszafogott, olyan szuggesztív. Ha például, maradjunk az előbbi embernél, bedől a festő távolságtartásának és túl közel merészkedik a képekhez, egyszer csak meglátja önmagát odatúl, lábán, mondjuk, strandpapucs vagy hótaposó, mindegy, ha így is úgy is kínai, kezében skutella, cekker, csaptelep, szokol-rádió DVD-lejátszóval. Egyszercsak látja magát, ahogy átszalad valami zebrán, átbújik egy piros-fehér korlátszalagon, muszáj átbújni, hisz nincs vége, libeg a semmiből a semmibe. A szilvaszemű, unott rendőr fölhúzza a vállát, hogy mi van?, aztán int, hogy tessék menni, felőle aztán az megy, aki akar, fene a gusztusát, ha pont ide szeretne avászkodni az a sok Hamuhó… Tehát már ott is van ez a néző, ha nem vigyáz, ettől persze még néző, mondom, ahogy lehajol a kiállítóteremben, megkötni a cipőfűzőjét, megpillantja a saját árnyékát ott bent a képen vagy kint, ahogy vesszük, egy árnyék leteszi a skutellát, megigazítja a tépőzárat a hótaposón, s már nincs is ott. Azaz dehogynem.
*
Ezek az otthagyott képek tele vannak emberrel. Fölösleges látszania, megtestesülnie a vásznon, hisz ott van, az örök jelen vitrinében, olyan világosan, hogy ezt csak a hiánnyal avagy késleltetéssel lehet elérni. Mert minden állókép egy jelentős de nem patetikus „mindjárt jövök”, illetve „most mentem el”. A metaforikus hamutartókban -- homokozók, tűzoltóöblök, horpadt hátsó udvarok -- még füstöl az otthagyott cigaretta. Csípi a szemünket. Még vagy már, ami közös: az épp-nem-lét. Leugrottam gyufáért, közben elment az élet. Eliramlott a lélek garázssorain. Közben kiderül, hogy ez volt az élet, ez a lemenés. Pontosabban a lementség. Szüts Miklós képei erről a lementségről tudósítanak szakadatlan. A garázssorról a világvégére nyíló bádogajtókkal, a csönddel, a benzines bodzával, a pici sárral, az ide kirúgó magyar szabvány konyhaablakokkal. Anélkül beszél róla, hogy ilyen részletező lenne, mint én itt. Ezek a munkák nagyon is összefogottak. Garázsmenet, szó sincs konkrét garázsról, csupán ki kell indulni valahonnan.
*
Meg kellene nézni alaposan, de virág sincs a képeken. Virágárnyék, illatsejtelem rengeteg, de virág nincs. Épp úgy nincs, gondolom, ahogy ember. Növény is alig, maximum valami gaz, földhajzat, továbbá fák, szép, esendő fák, akiket már megropogtatott az élet, de ezek ebben a kontextusban inkább tárgyak, épületek, madármunkásszállások, levélbarakkok. Ipari fák, így mondhatnám a legegyszerűbben. Még a közlekedési táblái a legnövényszerűbbek, naivan és ellenőrizhetetlenül kinőnek a földből, behajtanitilosok és egyirányjelzők, forognak erre, arra, virítanak, sürgölődnek a telt semmiben. Tartóoszlopaik hökkent, picit rogyasztott méltósága zsigeri tapasztalat.
*
Oszlopban Szüts Miklós nagyon jó. Villanydúcai élőlények, hajnali hazatérők, munkába menők, vesszőnyi fák, hogy Pilinszkynél maradjak. Tartják az eget, noha erről az ég általában nem tud, fontosságukkal ők ruházták fel magukat, hisz máshogyan még villanyoszlopként se érdemes élni, kicsit olyasmi figurák, mint Tar Bélánál illetve Krasznahorkainál, Az ellenállás melankóliájában Valuska aki a kocsmában mutatja be, antropomorfizálja a világegyetem működését, s a záróra előtti bénázás egyszer csak szárnyra kap, mintegy az ábrázolt dimenziókba emelkedik. És az ég baja, hogy nem vesz tudomást a külváros villanypóznáiról.
*
Ostorlámpái hasonlóképpen érző, összetéveszthetetlen lények, kataton nappalégők, közvilágítási szakmunkások. Engem az ilyen és ilyen mehrlicht-szabvány alapján ide diszponáltak, itt szolgáltatok, pislogok, percegek, itt alszom el. Egyszer elsóhajtom magam, Örkénnyel szólva, hogy mindannyian a nagy büdös semmiből jövünk és eltűnünk a nagy büdös semmibe. Fényem nekm ez a lámpafészek vagy kisebb kazal, fényem, de nem enyém, tartom, aláállok. Szüts képein minden lámpa úgy lobog mint a hold, de a hold is csak egy közvilágítási egység a Petyerka utca sarkán.
*
A fal, a kerítés, a korlát, a kordon Közép és Kelet-európában mindig tartalmaz valami baljós többletjelentést. Egy korláthoz a posztszocialista ember Kafka és nem a ráció felől közelít. Valami, amin tilos átmenni, ergo csillapíthatatlan az átmászás, áttörés vágya, mindegy is, mi van mögötte. Ez bár halványul, változik, historizálódik, arra elég, hogy picit összerántsa a gyomorszájat. Nézem Szüts képein a szögesdrótborostákat a fenyegető, holott csak árva kerítések tetején. Még sorban, láncban, de már a borotválkozás után. Idő kérdése, mikor csapja le a szürke, kiszolgált habot a gazda, a tulaj, a séf, elpancsol az aftershave-vel, álldogál az illatban, forgolódik, zümmög, bekamerázza az arcát.
*
Szüts légvezetékei, ezek a lendületes, ugyanakkor tépett és szakadtka drótfuvallatok, mint egy kommunikációs cekker maradványai, telefonjeleket visznek, áramot, táviratot, szélzúgást, mindenesetre matt és életképes mondatokat arról, hogy a megértés esélye, stb, de ez már valamiféle képértelmezés volna, maradjak annál, hogy elég őrült, mondhatni beszédes drótszálak. Egyébként is azt gondolom, hogy nagyon is beszédes képek ezek, a csönd, vagy az „épp nem zaj” mögött nagyon intenzív, bensőséges, mániás párbeszéd pereg, életről, halálról, ahogy kell, felcsap és alábbhagy, dörmög és sikítozik, szivárog, zubog, abbamarad, pengenek a drótok, a ki-kihagyás a kommunikáció része, persze, ezt is tudni kell, a járdahiány a járda folytatása más eszközökkel, a kifagyott út mint egy negatív aszfaltváltozat.
*
Minden tája ipari táj, ez közép-kelet-európában még mindig szívszorítóan közös tapasztalat, ugyanakkor rideg vagy kegyetlen vagy sokkoló képei nincsenek. Ha csak ez nem sokkol, ez a magátólértetődő rezignáció. Képek egy ideiglenesen hazájában állomásozott ország táj- és utcarészleteiről, függetlenül attól, hogy a festő konkrét témáját, kiinduló alakzatát hol, a világ mely táján lelte fel. Akárhol kattan az objektív vázlatfüzet, a fényképezőgép, Amszterdamban, Párizsban vagy Észak-Afrikában (megjegyzem, Camus örülne) végül minden kép megérkezik Kőbányára, Budaörsre vagy Kecskemétre. Ezzel együtt -- és ezt fontos hangsúlyozni – Szüts ott kezdi, ahol a szocio abbahagyja. Ez is Amszterdam itt vagy Párizs, és az is egy hétköznapi, kopottkás alsó-európai lakótelep odatúl, ez nem a valóság kérdése, hanem, hogy úgy mondjam az igazságé, a szemé, hiszen a szem azonos, aki látja. A kéz azonos aki nem tud máshogy hozzányúlni, a tapasztalat, mely nem tud más élményekből elvonódni, mint a legszemélyesebbekből – az az érzésem, a személytelenné kiírt, kifestett alkatunk a legszemélyesebb tapasztalatunk.
Változatok szakmára, rezignára.
Szüts Miklós festményei nélkül kevesebbet tudnék magamról. Lehet, hogy jobb kedvem lenne, de jobb nem lenne.