Szürke tereptárgyak
Szüts Miklós új képei

Szüts Miklós nem bújkált, nem titkolódzott. Új, „lakótelepi” munkáiból bemutatott már kettőt-kettőt '99 nyarán a Melankólia kiállításon az Ernst Múzeumban, és idén Szegeden a Magyar Festők Társasága kiállításán. Mostani tárlata a Budapet Kiállítóteremben mégis reveláció. Reveláció, mert a kiállított anyag arról tanúskodik, hogy nem véletlen kiruccanásról, alkalmi próbálkozásról van szó, hanem szuverén, kiérlelt festői vélemény tartósnak szánt, magabiztos megformálásáról. Reveláció, mert bátorságot tükröz: festeni avantgárd faksznik, enigmatikus homály és technikai-informatikai bizgentyűk nélkül. Reveláció, mert meglobogtatja a festészet hagyományos értékeit, mint a hajótörött szakadt ingét a lakatlan szigeten. Hozzá kell tenni: nagyon csendes, szerény lobogtatás ez. Nem arra épít, hogy megjelenik a horizonton a nemzetközi kiállításrendező kurátor vagy a múzeumalapító gyáros hófehér óceánjárója. A festés önmagában hordja értelmét és örömét.
Miről van szó? Szüts Miklós a kecskeméti alkotóház melletti lakótelepen kereste és találta meg képei motívumát. Már ez a motívumkeresés is szinte múltba süllyedt mozzanat. Az benne a legmodernebb, hogy a festő fotómasinát használ, nem ül ki az utcasarokra. (Ez is több, mint százéves modernség.) A festő tehát a lakótelep egy-egy szeletét használja képei nyersanyagául. A nyersanyag a néző szemében természetes módon lényegül képpé. Mintha az lenne a dolga. (Lehet, hogy az is a dolga.) Szakmai értelemben az eszköztelenség fogalmával írható ez körül. Ceruzával vagy ecsettel írott körvonalak, lefokozott, vékonyan festett színek. A hályogkovács merészségével vállalja a közhelyes megoldást: a szürkeséget szürkével adni vissza. A szürkeség: nem csak a látványé természetesen, de a konvenció, a közönségesség, az unalom, az egyhanúság, a megrekedt idő szürkesége. Szüts szeretete (és finom színérzéke) megenyhíti, megszínesíti a reménytelen sivárságot. És rajtacsíphető, melyek azok a fogódzói, amelyekbe kapaszkodva humanizálja ezt az elidegenítő kietlenséget. Egy-egy kémény, pocsolya, oszlop, jelzőtábla. Apró mozzanatok, melyeket a néző megkönnyebbülten üdvözöl, s amelyek rést ütnek az embertelenségen. A legkiválóbb festmények azok, ahol az embertelen tájban idétlenül elhelyezett, célszerű „tereptárgy” emlékeztet az ember jelenlétére, vagy a „terven kívül” létesült pocsolya utal az elveszettnek hitt természetre.
Éppen ez Szüts mostani képeinek legkényesebb pontja. A festő ki van szolgáltatva a látványnak, a motívumnak, a véletlennek. Mi történik, ha „elfogy” a lakótelep, ha nincs több fogódzó? A művészt észrevehetően sarkallja a sorozatkészítés vágya, az egységes szemlélető, hangvételű festői anyag kifejlesztésének szándéka. Ez csak akkor indokolt, ha nagyjából egyenletesen jó színvonal érhető el. Azonban nem mindegyik valóságkivágat képvisel sikerre vivő nyersanyagot. A kevésbé sikerült képeken a festői eszközök magukban - kapaszkodó mozzanatok híján - elégtelennek bizonyulnak a szürkeség „megszínesítésére”. Azt gondolom, hogy a képmezőt túlnyomó részben betöltő tagolatlan falak festői problémája egy másik kérdés, amely nem egészen és nem föltétlenl vág a „lakótelepi” probléma körébe. Ez az absztrakt „festőiség” tájaira vivő ügy kevés ahhoz, hogy adott esetben megtöltsön egy kifejezetten látványelvű képet festői tartalommal és képi izgalommal - Szüts Miklós-i nívón.
Hamarosan felmerü tehát a „hogyan tovább?” kérdése. Az út, mint annyiszor, többfelé ágazik, és választani kell. Szüts eddigi ismeretében valószínűtlen, hogy a nonfiguráció irányába menne el. A látványfestészet esetében viszont - a fentiek értelmében - félő, hogy a lakótelepi téma kimerüléssel fenyeget. Elképzelhető, hogy a festő szabadabban bánik majd a látvány elemeivel, s az eddigi leletekből új változatokat hoz létre. De az is lehet, hogy a csendélet-korszakot, a lakótelepi korszakot egy újabb, egyelőre ismeretlen Szüts Miklós-korszak követi.

(Budapest Kiállítóterem, 2000. IV. 6 - V. 7.)