Szüts Miklós a jelek szerint nem tartja a lakótelepeket a volt szovjet titkosszolgálat áfiumának. De azért nem idealizálja őket. Nem véli - újabb történelembúvárokat idézek -, hogy a megtervezett népelnyomás eszközei, amelyeket rendőrutasításra azért építettek, hogy szemmel tartható legyen minden magánélet, továbbá, hogy a központilag elzárható víz-, gáz- és távhővezetékekkel a lakosságot folyamatosan sakkban tarthassák - Budapest Galéria-beli képei szerint arról sem lehet meggyőződve, hogy bőrkabátos csekisták írták elő, hol legyen a szolgáltatóház Újpalotán.
Meglehet, Szüts olvasott egyet s mást a frankfurti programról, Le Corbusier-ről és nem keveri össze a szovjet-orosz konstruktivizmust más institúciókkal, de ennél fontosabb, hogy finom szürkéket, beléjük derengő félszeg vöröseket és okkereket fest, és óvatos határozottsággal komponál. Szüts régóta a gyöngéd artisztikumával, a tűnődő magabiztosságával emelkedik ki a derékhadból, az érzékenysége és a kultúráltsága pedig már abból az időből emlékezetes, amikor generációjában még egyáltalán nem kellett az érett kort tisztelni. Mindez elegendő előélet ahhoz, hogy a festő olyan képtelenül közönséges témához nyúljon, és olyan reménytelenül festőietlen világot fessen meg sorozatban, mint a panellakótelepek. Húsz kiállított vásznán egyetlen ember, háziállat, jármű és járműroncs sincsen, csupán betonfalak, erkélysorok, iskolarészletek, nyomott, imbecillis garázssorok, és csenevész fák vannak. Itt-ott tükröződő pocsolyák és nagy ablakok - a jelenségnek, mint tudjuk, kiterjedt szak- és szépirodalma van.
Szüts festői jelentései azonban nem a hátrányoshelyzet-szociográfiákat és a macska- meg főzelékszagú szépirodalmat folytatják. A képek szürkék, sőt szürke-fekete gyakran a vásznak belső kerete is, ez a komor árnyalat azonban itt inkább komoly, laza, bolyhos, és izgalmasan változatos felületeket kínál a hámlottfehértől a kormosfeketéig. Ráadásul folyvást belemosódik, beleitatódik valami nem kevésbé tűnődő élénkség, a fehéren kívül némi derengő téglafalvörös, félénken optimista sárga az erkélymellvédeken, kékes a borongó, homogén egen. Mint tudjuk, minden viszonylagos. Ha elfogadtuk már az illúziótlan, tárgyilagos városképet, verőfény-értékű lesz egy napsütötte belső udvar, holott csak a vetülő, szürke árnyékhoz képest dereng, természetlírája lesz a kínlódó fáknak, és játékos tükröződést fedezünk fel a reménytelenül lefolyás nélküli tócsákban. A földszintes garázssorról, a magyar gyarmati építészetnek erről a rémségéről pedig kitetszik, hogy három egyformán szürke bádogajtaja egyetlen képen, a Majális utca 2. címűn rendre vöröses, zöldes, illetve sárgás, csak szürkével leplezi a komoly hang és a festői bravúr.
Rejtetten ironikusan konstruktivisták a vásznak. A kíméletlen geometrizmussal végrehajtott lakótelepet, ezt a magáról megfeledkezett tomboló térmértant nem is lehetne kockák, hasábok, síkok nélkül ábrázolni, Szüts képein azonban nemcsak a finom festőiség oldja hol barátságossá, hol józanul beletörődővé a (rosszul összerótt) derékszög-világot. A festő ugyanazzal a tapintattal és fölénnyel bánik a szerkezettel és a perspektívával, mint a színnel: kubusai masszívan uralkodnak, olykor zakatoló, fenyegető ritmusba rendeződnek, aztán váratlanul feloldódnak a békésebb két dimenzióba, a laza és lazán megfestett síkba - lüktetnek, lélegzenek.
Reálisak, mint a topográfia pontossággal megadott képcímek, azaz, különfélék. Derűsek, mint a napsütötte Majális utca, kihűltek, mint a Víztorony tér, groteszken, kisszerűen otthonosak, mint a Népbolt utca.
Népbolt utca (az utcanevek jelentős részét, így a Népbolt utcát is természetesen én találtam ki - szm 2002.): hol és mikor adtak még efféle neveket a magyar hetvenes éveken kívül - Szüts érti és érzi ezt a világot. És érzi saját korát, korának lehetőségeit is. Hálás fogás volna azzal a ténnyel visszaélni, hogy a modell, ez a panelváros történetesen Kecskeméten van, és a vásznak azon a kecskeméti művésztelepen készültek, ahol egykor a készülődő magyar avantgárd mesterei, Kmetty, Perlott Csaba festett futurista öregtemplomot és konstruktivista kálváriát. De Kmettyék akkor, 1912 táján nem tudhatták, hogy mi lesz a sorsa a magyar avantgárdnak és a magyar konstruktivizmusnak. Célszerűbb tehát, ha Szüts Torma utcáján az árva közlekedési tábla, ez a sápadtan rózsaszín szegélyű tárcsa Barcsay hasonló közúti jelzéseit juttatja eszünkbe. Barcsay az ötvenes évek végén még zengő vörös győzelmi jelvényként mutathatta fel ezeket a táblákat szentendrei városképein. Pompás színritmusra lelt még a tartóoszlopukon is, és mögöttük a házsor mindig vaskosan, magabiztosan volt konstruktivista.
Szüts akkor nem volna őszinte, ha fakó tárcái a Barcsay-szignálokra jobban hasonlítanának. Életminőségről, városképről, hitekről és a festészet helyzetéről akkor nem mondana igazat.