Először viccesnek tűnt, amikor megláttam a Rottenbiller utcát 1873-ban ábrázoló festményt, hiszen a kép egy poros földút mentén szénaboglyákat ábrázol. Kicsit lenézően mosolyogtam a fejlődés kimerevített múltbéli szegmense láttán. Nem sokkal később Forgács Évával beszélgettem, aki feltette a kérdést, miért hiányzik a magyar festészetből Budapest (Buda Pest), a Város mint téma. Így már más szemmel nézem azokat a bizonyos szénaboglyákat. Hiszen az említett kép Budapest egesítésének alkalmából kiírt festészeti pályázatra született. Csakúgy, mint az ez alkalomra készített képek többsége, mindenről szól, csak a Városról nem. Elképzeltem a művészkollégákat, amint felfigyelve a kiírásra, összecsomagolnak. Összecsomagolják a festőállványt, az ecseteket, festékeket, hígítókat rongyokat, vásznat, elemózsiát és kivonulnak a városból, hogy a „városról” fessenek valamit. Vagy ha nem is cuccolnak fel teljesen, legalább bérkocsist fogadnak, vagy kigyalogolnak rajzlapjaikkal és ceruzájukkal, hogy vázlatokat készítsenek. S ez nemcsak 1873-ban történik így, hanem azóta is.
Pedig más városokban a festő csak kinéz ablakán és megfesti a saját maga körútját, vagy átnéz a szomszéd házra és megörökíti az erkélyen üldögélő családot. A városi témák sora szinte végtelen, a hajnalban, délben, alkonyatban megfestett katedrálistól kezdve éttermeken, kávéházakon keresztül egészen a kikötőkig, nyomornegyedekig.
Amint az iparosodás megteremti a modern városokat, témájává válnak a kor megújuló festészetének. Kivéve Magyarországon. Nincs festőnk, aki megörökítette volna a ködös Dunáról a Palotasort, a gyönyörű hidakat, vagy akár a Parlament folyó fölé magasodó tömbjét. Festőink a Városról csak vázlatocskákat készítenek, ezeket is általában különleges alkalmakra. A századvégi koronázási ceremóniáról és menetről készült képek még a mai bírósági rajzocskák szintjét sem ütik meg, csak azért készültek el, mert a személy, akit ábrázolnak, fontos volt, és a rajz készítője hitelesítette annak „minőségét”. Ha végignézzük a kor Budapesten élő festőink e műveit, csak a bevezetőben leírt készülődésre gondolhatunk. A festő összepakol, kivonul a Városból, elkészíti a képet, majd vissza, és a Városban eladja. Ezt a zárt kört természetesen sok mindennel ki lehet egészíteni, historizmussal, allegóriákkal és az éppen megteremtődő magyar mitológiával, de egyet szinte biztosan állíthatunk, hogy a Város teljesen hiányzik, és legfeljebb mint képzeletben lévőként vagy nem Magyarországon találhatóként, vagyis egzotikumként jelenik meg.
A Város mint téma, korszaktól függetlenül, csak építészekre, fotográfusokra, alkalmazott művészekre és furcsa módon költőkre és írókra jellemző, teljesen mindegy, milyen „izmusok” az éppen uralkodók. Festészetünkből hiányzik a nagyváros vibrálásának futurizmusa, új formáinak kubizmusa, az iparosítás heroizmusa. A Város, csakúgy, mint azelőtt, litográfiákon, színezett képeslapokon, olajnyomatokon jelenik meg, vagyis a város csakis az alkalmazott művészetek témája.
Eközben a város olyannyira része a világ újra meg újra megújuló képzőművészetének, szobrászatának, hogy amikor Magyarország még mindig érintetlen általa, máshol már megjelenik a város antitézise is. Ez nemcsak képzőművészetünk esetén figyelemreméltó, hanem az ekkor születő másik vizuális műfaj, a film témaválasztásánál is. A Város legfeljebb csak polgári enteriőrként jelenik meg. Üdítő kivételek persze akadnak, amikor a filmbéli főszereplőkkel végigautózunk a Városon, igaz, Lillafüredig meg sem állunk, és a történet ott folytatdik.
A 20-as, 30-as évek magyarországi moderen mozgalmait sem ihlette meg a Város. Ami a legérdekesebb, hogy az építészek a modern architektúrát villákban vagy kertvárosi méretekben tudták elképzelni. Egyes pályázatokon, nagyobb épületek esetében is megjelenik a modernizmus, de városi léptékben (egyetlenegy építész munkásságától eltekintve) még az utópia szintjén sem. Miért ez az idegenkedés a Várostól? Az a magyarázat kevés, hogy nem volt megrendelő. Az utópiák sosem - de különösen ebben a korban nem - megrendelésre születtek.
Így aztán a vizuális műfajt művelők élnek-éldegélnek itt Budapesten, használják, csodálják, szidják, de megérinteni nem hagyják magukat általa. A Város közben nő-nődögél, mígnem az utübbi harminc évben maga kré növeszt egy „városfalat”. A fal tíz emelet magas, és előregyártott, tömegtermelésben készített betonpanelekből áll, neve is van: lakótelep. (Néha azt szoktam képzelni, hogy olyan, mint egy kráter, a széle magasabb, mint a közepe, csak azt nem tudom, hogy éppen kitörni készül-e, vagy már döglött.) Ugyanakkor ez a fal megkerülhetetlen, már-már vérünkké vált. Szinte minden városlakó töltött már hosszabb-rövidebb időt ebben a falanszterben, belénk ivódott, ismerjük kívül-belöl. Annak ellenére, hogy nem szeretjük, városi jelképpé vált.
Jelképessége folytán a városiasodás elengedhetetlen elemévé lépett elő. Az a település - szerte Közép-Kelet-Európában -, amely városi rangot akart kivívni magának, gyorsan épített legalább egyet ezekből a furcsa gyufaskatulyákból. De csak akkorát, amekkorára a pénzéből futotta. Biztosan nem esztétikai elvek vezérelték itthon, Romániában, Csehszlovákiában, Lengyelországban a megrendelőt, amikor csak négy emeletet rendelt az eredeti tízből, szívük szerint ők tíz emeletet kértek volna. Feltehetőleg ezen tervüknek sok támogatója lett volna, a korlátot minden valószínűség szerint a pénz szabta, na meg a települések közötti hierarchia. Így aztán megszületett a tipikusan vidéki városokra jellemző négyemeletes borzalom. Maga az építményegyüttes minden városi elemmel rendelkezik. Van neki kis garázssorocskája, körbe-körbe miniatűr ostornyeles lámpasora, közöttük-körülöttük járdás, aszfaltozott utcácskák, kukák, transzformátorok, gázfogadók, egy azonban majdnem mindig hiányzik, ez pedig a budapesti lakótelepekre jellemző graffiti-festészet.
Ezt a négy emelet boldogságot festette meg Szüts Miklós.
Ismét van egy festőnk, aki összecsomagolt és kivonult a Városból.

(A panelek a Budapest Kiállítóteremben látható 2000. május 7-ig.)