Első találkozásom Szüts Miklós festményeivel harminckét éve a váci Görög Templom Kiállítóteremben volt, ahol lírai hangulatú absztrakt képek szerepeltek. A tompa, földszínek melegségére emlékszem, geometriába rejtett térképzetek, a valóság redukált ábrázolására. Most a győri Városi Művészeti Múzeumban rendezett retrospektív kiállításán áttekinthetjük a trendektől teljesen függetlenül alakuló életmű alakulását. Az első teremben a kezdeti korszak szintézisének tekinthetjük a Zsoltár című festményét, melynek mélybarna tündöklése - az elnyelő homályosság és a kiáramló derengés kettőssége által - már előrevetíti a térábrázolás fontosságát a további korszakoknál.
A szűkösségből, a legkevesebből kicsiholni a legtöbbet - modernizmus reduktív felfogása ezt diktálná, de Szüts Miklós lírai absztraktjai az érzelmekre koncentrálva kikerülték a végletesen egyszerűsítő formalizmust. Az árnyaltabb, érzelmeket megőrző képi elvontság része az absztraháló megformálás, de fontos a rejtett, szimbolikus üzenet, amely nem engedi a tárgyi világtól való elszakadást. Csábító volt az enyészet, az erózió, az idő roncsoló hatásának festői kifejezése a fakturális képalakításban. Az mulandóság érzülete folyamatosan jelen van Szüts Miklós festészetében is, de a koptatott, meggyötört felületképzés helyett már a kezdeti absztrakt korszak után a spontán festői kifejezés irányába halad. A kiállításon jól nyomon követhető a művész alkotói útja a rezignált, befelé forduló líraiságtól a továbbra is redukált, de expresszív képi megfogalmazásig.
A magány Szüts Miklósnál alkotói állapot, mert a mindennapokban beszédes, társasági lény. Meditatív képeit belengi valami gond, amely az alkotó, a néző és a kép gondja. A bezárkózó kép bebocsátva terébe, rejtett érzelmeket idéz, amely megteremti azt a szemlélődő magányt, amely festményeinek lényege. Felébresztik az emlékezetet, amely az apró semmiségek, az elmében elszórt és elfelejtett jelenségek metafizikai érzülete. Ahogy az emlékezet mellékösvényein egymásba torkolva időtlen érzéssé sűrűsödnek.
Az absztrakt formaképzetek után esendően kiszolgáltatott tárgyak – görbén hajló csorba poharak, bögrék, tányérok, egymástól távol, szétszórva árválkodnak az asztalon. A deszakralizált világból menekülve a rejtett, bensőséges, de hétköznapi intimitásban keresve találja meg a metafizikus hangulatot, mert a melankolikus csendélet számára inkább individuális ikon, az utolsó vacsora elhagyott asztala. Mint a korai trecento kori festményeken az asztal felülnézeti síkján a tárgyak inkább oldalról vannak ábrázolva emblematikus egyszerűséggel. Az egyszerű tárgyak ürességbe vetve, érzelmes és puritán utalások a mulandóságra, mintha emlékképek lennének az időtlen messzeségből. Majd az utcaképeket nézve belesodródunk egy hasonló érzésbe, mikor saját városunkban is vendégként érezzük magunkat, idegen átutazóként figyeljük otthoni világunkat, s ez az érzés kiterebélyesedik, egész létünk, evilági időzésünk csak távolról szemlélt film.
Gond és védtelenség érzése, valami rejtett fenyegetettség, ami által kilépünk rutinos realitásból és a mindennapi tompultságból, a felszínes racionalitásból. Sokszor ezt érezzük a külvárosi magányban, mikor fátyolos derengésben elnyeli a szögletes, csupasz házakat a tér, minden távolivá és elérhetetlenné válik. A későbbi műveknél ahol már organikusabb a táj és a megfogalmazás is - a metsző, éles fényben hasító árnyékok világában, mikor a lenyugvó nap szinte horzsolja a tájat, ebben a tisztaságban is feltör a gond, a lét szépségének titokzatossága. Talán a megmagyarázhatatlan gond érzelmi metamorfózisa, formai és hangulati változása adja meg a megfejtés kulcsát festészetének folyamatos alakulásához. Sajátos spleen - belső nyugtalanság és belenyugvás kettőssége, mert erre a ’lét-gondra’ nincs megoldás. A szorongáson túl felemelő érzés, mert egy pillanatra azt érezhetjük, hogy rátekinthetünk saját létünkre. Nincs ember a festményeken, nincs eltérítő szereplő, akivel félrebeszélhetnénk, elnyomva a megfogalmazhatatlan érzést. Amit mindenki érez, de csak önmagában, egyedül hordozhatja. Mindenki másképp, más fokozatban éli meg, általános emberi megindultság, de ahogyan Szüts Miklós jeleníti meg, kifejezetten ennek a kelet-európai régiónak a sajátja. Ennek az érzésnek a hangzásait veszi sorra munkáiban, jelentőségét abban látom, hogy a formalista újítások helyett a kifejezésre koncentrálva halad előre, kikerülve a didaktikus sematizálást, amely a kanonizált modernizmus zsákutcája lett.
Fokozatosan megszűnik a mozdulatlanságot sugalló tömbszerűség, vagy a mindent kitöltő monokróm testetlenség, amely sokszor a fojtogató melankóliáig fokozódott. A romantikus, panteista áhítat után egyre oldottabbá és dinamikusabbá válik festészete. Az út – az utazás ábrázolása - önmagában is szimbolikus ismeretlent ígérő horizontjával, már nem a magányos, külvárosi ember befelé tekintő zárt érzelmeit hordozza. Kitágul a világ, a természet elemei diktálják az érzéseket, a szorongó ismeretlen már nem a társadalmi létben ölt testet.
Képei majdnem zajtalanok voltak, zeneiségük csak halkan morajló, rezegő, repetitív hangzások, majd az átmeneti lágy dallamosság után egyre keményebb és kontrasztosabb ritmusok jönnek. Az új atmoszféra már tele van mozgással, a régi absztrakt képek tépett foltjainak oldottsága, a lebegő formák hajlongó geometriája új minőségben, a szabadon fogalmazott gesztusok szabályozó rendszereként irányítja a képalkotást. Akvarelljei most már spontán ábrázolások, ahol a régi absztrakt iskolázottsága egyensúlyban tartja a csapongó, expresszív indulatokat. Tőmondatok mind, erőteljes foltban és széles ecsetvonású kalligráfiában elmerülő tájillúziók, érzelem diktálta belső tájképzetek. A romantikus tájábrázolásnak végletes formái – vihar előtt, vihar után, mikor a fény-árnyék kontraszt a legerősebb, mikor a papír fehérsége tündökölhet a sötét, elnyelő foltok ellenében. Egy érett festő, akinek energiákkal teli minimalizmusa a korábbi korszakok folytatása, és azok szintézise.
Szüts Miklós retrospektív kiállítása a Győri Városi Múzeumban. Megtekinthető december 5-ig.
Gaál József
