Lehet, hogy a 21. században furcsának tűnik, ha valaki csakis a tradicionális festészeti műfajokban (csendélet, enteriőr, tájkép) alkot. Mégis ez az igazi feladat: úgy maradni kívül azokon az aktuális divathullámokon, amelyek a modernizmus óta újra és újra, egy-egy stiláris elemet meglovagolva feltámasztják és piackonformmá teszik a festészetet, hogy közben az évezredes hagyomány követése ne az elavultság, a megkésettség érzetét keltse, hanem eleven, kortárs műalkotásokat teremtsen.

Lehet, hogy a 21. században furcsának tűnik, ha valaki csakis a tradicionális festészeti műfajokban (csendélet, enteriőr, tájkép) alkot. Mégis ez az igazi feladat: úgy maradni kívül azokon az aktuális divathullámokon, amelyek a modernizmus óta újra és újra, egy-egy stiláris elemet meglovagolva feltámasztják és piackonformmá teszik a festészetet, hogy közben az évezredes hagyomány követése ne az elavultság, a megkésettség érzetét keltse, hanem eleven, kortárs műalkotásokat teremtsen. Az önként vállalt, egészen szűkre szabott kereteken belüli minimális mozgás egyfajta elmélyült, meditatív alkotói magatartást feltételez, továbblépni belőle pedig vagy a keretek további, szinte az elnémulásig vivő szűkítésével, vagy apránként történő tágításukkal lehet. Szüts az utóbbi utat választotta, amikor a csendéletek, majd az enteriőrök után az ezredforduló környéken kilépett a térbe, s elkészítette urbánus tájképsorozatát a lakótelepekről. Az utóbbi négy évben készült képeit bemutató kiállítása egy újabb, igen izgalmas festészeti változást mutat.

A korábbi kiüresedett, ember nélküli betonkockák redukált világa (tűzfalak, ablaksorok, satnya fák, tócsák, magányos lámpaoszlopok) egyszerre szűkül le a városi tér részleteire (utcasarok, aluljáró, sikátor, utcai vészkijárat, lépcső), és tágul ki a víz (móló, kikötő), Budapest belvárosa ismert (Felszab' tér, Karolina út, Szabadság híd, Gellérthegy a Szabadság-szoborral, Margit híd) és a külvárosok ismeretlenebb (Kőbánya, Békásmegyer) környezete felé. E városi tájakban ugyanúgy nem találkozunk emberekkel (bár van a művésznek ilyen képe is), de nyomaikat fellelhetjük; néhol feltűnnek autók és tömegközlekedési eszközök. Tudjuk, hogy valahol ott vannak, de e képeken még epizódszerep sem jut nekik.

A tematikai változáshoz elsősorban a színekhez, a kompozícióhoz és az ecsetkezeléshez kapcsolódó technikai felszabadultság társul. A lakótelep-sorozat szürkében játszó, visszafogott színeit, a képeken uralkodó szórt, vattaszerű derengést mintha robbanás rázta volna meg, mintha egy hihetetlen erejű és fényességű villám csapott volna bele ebbe az édes-bús otthonosságba. Szüts fényfestővé vált, csakhogy ezek a fények elsősorban mesterséges fényforrásokból, utcai világítótestekből, neonokból fakadnak, vagy éppen a természet fénytelen (köd, hajnal, hóesés) és félelmetes jelenségei (vihar) világítják meg a tereket. A festményeken a hideg, fehér fény és a gyakran éjszakai sötétség kontrasztja dominál, s még ha nappal van, akkor is gyakran ellenfényben, igen élesen jelennek meg a részletek. A néhol feltűnő, élénk színfoltok, a vörös (közlekedési lámpa) vagy a sárga (villamos) éppen váratlanságuk miatt értékelődnek fel, zökkentik ki a kompozíciót a megszokott rendből. A korábban jellemző, a mértani testek ritmusán alapuló képszerkezet is felbomlott, a házfalak, lámpaoszlopok, jelzőtáblák fenyegetően megdőlnek, a táj- és térrészleteket sokszor alulnézetből vagy torzító tükörben látjuk, s gyakran a kép nagyobb részét az üresség (égbolt, pára, úttest, kerítés) uralja. Ez a hatalmas erejű explózió elsöpörte a puha, az alapozást alig elfedő ecsetfoltokat, hogy helyükbe egy nagyvonalú, lendületes, zabolázatlan és felszabadult ecsetkezelést emeljen. Ha csak a kiállításon is látható, fehér rizspapírra fekete tussal és barna diófa páccal készített vázlatokat nézzük - amelyek kiindulópontja a "valóságban" éppúgy lehetett napsütötte toscanai táj, mint egy sötét utcarészlet -, úgy tűnik, mintha ez az egyszerre érdes és finom felületű papír megroggyanna a rárakott ecsetvonások súlyától.

Szüts - mint sokan mások - festményeit fényképek alapján készíti. Ha összevetjük a kiindulópontot a végeredménnyel - erre csak a festő honlapján van lehetőségünk -, érvénytelenné válik a másolat fogalma; hiszen a művész újraírja ezeket a képeket. Nem úgy, hogy kiretusál, elfed elemeket, hanem éppen hogy fölerősíti a fényt. A fényt, amelyet akkor érzékelnénk, ha mi magunk lépnénk be a képek terébe. Botorkálunk magányosan az éjszakában, és egy régi típusú fényképezőgép magnéziumvillanásaiban egyszerre más megvilágításban látjuk meg igazából mindazt, amit ismerni véltünk. S akkor, a lenyűgöző s egyben fenyegető, hideg sötétségben örökre belénk vésődnek a "plakátmagányban ázó éjjelek".