Kedves Vendégeink!
És kedves barátai-szerettei Szüts Miklósnak meg egymásnak!

Összegyűltünk, itt a hely, és az alkalom, a mű és a művész - akkor hát: nyissuk meg!
De talán magunkat először. Kezdhetnénk empátiával, oldással - hisz ezek a premier-drukknak is percei, a felvevőgép forog, az alkotoó feszeng. És folytathatnánk ráhangolódással e képek általi bemutatkozásra, melyet - éppen mert ez egy befelé-fordulás hozadékának kiállítása most - az exhibició és az intimitás végletei feszítenek.
Hiszen az ember megmutatkozni vágyó felében is - mese nincs, itt te vagy a mai példánk, Miklós - gömbhéjak rétegződnek mind beljebb és beljebb. Kívül az éles eszű, meleg szívű, érzékeny, mozgékony, elfoglalt, ám gondterhelten is kedélyes ember, a sziporkázóan remek társalgó és debattőr, a humor és irónia bűvésze, asztaltársaságok hangulatfelelőse.
Beljebb a tanakodó, töprengő, tanácstalanságát és félelmeit se szégyellő, édes-keserű alak, aki azt se tudja olykor, melyik szerepét is vegye éppen sorra. (Zárójel, privát: Ha csak azt az áldott szerencséjét veszem, hogy öt lánya van - és ebből egy unoka!)
A hagyma közepében pedig ott érlelődik a legintimebb megnyilatkozás, a legrejtettebb mutogatnivaló, a festészet.
És ekkor aztán: Hoppá! Hát ez vagy te, Miklós, legbelül, végül is?!
Ha képeidet először látnánk, el is ámulhatnánk:Hogy most majd nem futnunk kell utánad, hanem lelassulunk hozzád, hogy nem társaságba vezetsz, hanem egyedül lenni és elcsöndesülni kezed-nyomai közt.
És hogy hiába van terítve kettőre, négyre - a vacsoravendégek távolmaradnak végleg. Mondataik foszlányai lengenek csak itt - talán ilyenformán:
„Vacsora, egy-kettő! ( I.- II.- III.)
Ki terített? Nincsa hozzá kanalam!
Erre az egy székre üljünk?
A fekete ebédlőben egy sincs...Ilyen szűk cellába toltak be két asztalt?!
Faltól falig! Oda se lehet ülni!
Azt mondják, lágerfürdő volt, ez a henger a vízkályhája...
Erről meg hogy cigányputri-szoba...
Hoznak majd kaját is, vagy üres tányérba fogunk csak bámulni?
Önts magadnak fehér üvegből, fekete palackból pöttyösbögrébe, itt van hozzá a kés meg a cukorszóró!
Magyar ember evés közben...
De ha nem is eszik? Kong a levesestál...
Csönd! Nem kenyér, nem cukor, nem só - csendélet!
Igen? Hát abból nem lakunk jól...Csendélet...! El is hallgathatunk...”

Igen, jobb lenne - annak is, aki itt még mindig szövegel -, mert úgy figyelhetnénk meg szépen, hogy a csendélet teret keres magának, és némán belopakodik az enteriőrbe. A bögrés-késes-terítős a századvégi cellába (egyébként: melyik század-végi?), ahol gerendás-deszkapadlós mennyezetről lóg a csupasz villanykörte, ormótlan a priccs, vak-tükrű a fésülködőasztal és üresek a képek a falon - viszont jó kis háromfiókos komód, szőttes ágytakaró és rongyszőnyeg is található benne.
Fejtsük meg? Azért vitte be oda üvegét és poharát, mert ide készülne cella-magányos elmélkedésre? (A kicsoda is ...?) Míg bámulja majd a csikótűzhelyben, vaskályhában a tüzet? Ahova be sincs gyújtva?
Biztos persze nem vagyok benne, de úgy sejtem: Nem a tematika-motivika tud itt eligazítani minket. Kivált pedig nem az időben-térben való tájékozódás tárgy-folklorisztikai támpotjai fognak segíteni. Mert itt nem elsősorban egy valamikori evés-ivás-alvás vagy fohászkodás kellékeinek fölidézése, sem nem egy elkövetkező cellaélethez való nekikészülődés történik, hanem képfestés történik. Ezért e tárgyak - formájuk általi eszközei csupán a festészetnek. Amely nem a kifundált mondanivalónak, hanem a vonalaknak, foltoknak a megfelelő formákban és színekkel való célszerű elrendezése - ez esetben, mondjuk: ecset közreműködésével a vásznon. (Közbevetőleg. Ebben laikus vagyok, de: Mindez itt nagyon a kedvem szerint történik, igencsak tetszenek ezek a képek nekem. Kár, hogy a színekről például nincsenek szabatos szavaim...)
Én tehát úgy képzelem, hogy ha elég optimálisan sikerül azt a festékanyagot szétkenegetni a vásznakon, akkor bízvást várható, hogy e keretek között elkezd majd még valami történni: Mozdulat, kitekintés, megszólalas, érintés - ilyesmik. (De talán csak akkor, ha e tekintetben nem volt túl közvetlen sem az alkotói elhatározás - és nem merev vagy türelmetlenül fúlforszírozott a befogadói várakozás sem.)
Ilyenkor megmozdul, rám tekint, megszólal, megérint tehát. Ám ebből a mondatból viszont hiányzik az alany.
Csepeli mester katalógusbéli előszavában erre nézvést bizonyos „szent tekintet” jelenlétét engedi meg, hogy ugyanis az is rejtőzhet itt: „A nyomok Istenhez vezetnek” - tippeli Sherlock Holmes, jelenti Watson-Csepeli. Részemről: Gönnolom neked, Miklós, hogy így legyen, egyszersmind bízom benne, hogy el is vezetnek oda.
Akkor is, ha Őt és a hozzá vezető utat tán a legkevésbé lehet akarni odafesteni. Hisz csakis az Ő kegyelmén múlik, hogy belesegít-e valamely ecsetvonásba az Ő angyalának szárnyacskája-vége.
De én úgy látom, most nagyon is van mire föl bizakodnunk. Mert Szüts mester terített.
Hát akkor most már tessék: Tálalva van!