A festészet története – kiváltképp a modern korszak megkezdéséig – igen sokban hasonlítható a sakk történetéhez. A stílusokkal való azonosulás, illetve az azoktól való távolságtartás, a konvenció és invenció folyamatosan változó aránya erősen emlékeztet a sakkozók döntéshozatali mechanizmusára. Ugyan minden egyes sakkpartival újra kezdődik a szinte végtelen lehetőségek példatára, s pusztán elméletileg semmiféle hagyomány sem köti meg a játszók kezét, mégis – tudjuk jól – csupán az amatőrök azok, akik még a játék elején sem a kánont követik. Ha két mai sakkozó elkezd játszani, hosszabb ideig nem tesznek egyebet, mint közösen felidézik hajdani nagyok egy-egy híres játékát, miközben erősen figyelik egymást, mikor is áll be a pillanat, amikor a tradíció néma követéséből, az imitációból hirtelen invenció lesz, s egyikük új lépésével tovább bővítik a sakktörténetben eddig lejátszott partik történetét, azaz invenciójukból a játszma végére konvenció lesz.
A magányos festők – néma műtermeik mélyén – hasonló játékot játszanak a nagy történeti stílusokkal, illetve az újítás ördögével, démonával, angyalával, kísértőjével, csábítójával. A tradicionális festő – mint kínai társa a perspektívában – eltűnik egy-egy történeti stílus egy-egy periódusában, s csak apró, óvatos lépésekkel bővíti, illetve változtatja meg azt. A tradíció lassú elmozdítása mégis kevésbé gőgös feladat, mint megalapítása: ami az invenció festészeti géniuszának joga és alapvető problémája.
A modern festészet – e metafora értelmében – nem egyéb, mint az „amatőr” sakk radikális rehabilitációja, minden festő mester akart lenni, minden festővel újra kezdődött a festészet története: a birodalom e tekintetben nem állott másból, mint folyamatos alapításból. „Modernnek kell lenni mindenestül” – állította Rimbaud, ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy minden tradícióellenes, birodalomalapító festő egyben hagyományteremtő törzsfő kívánt lenni. Kassák pontosan megmondta, hogy milyen típusú festészettel, költészettel kell szakítani, hogy aztán az általa kijelölt vonalon belül – a szabadság birodalmában – senki mást ne tűrjön meg, mint gyenge epigonokat. A lázadó fiú kíméletlen atya lett egyben, a szakítás mozzanata egyszersmind a kivonulásé volt.
A nagy hagyomány megszakítói gyakran kíméletlen iskolamesterekké lettek. Ez volt az Új korszaka: modernnek kellett lenni, azaz újnak. A megjegyezhetőség minimumfeltétele a botrány, a szakítás, amint egy magyar festő mondani szokta, a „vonatrobbantás” volt. A festészet történetét nem lehetett folytatni, csak folytonosan újrakezdeni.
Mindig valami újat kitalálni – ez heroikus és egyben megható kaland volt, illetve lehetetlenség. A helyzet úgy állt, hogy az újra vadászó korban a festők némiképp hasonlóak lettek a sarkkutató Amundsenhez és Perryhez, holott a művészetben csak Keleti és Nyugati Sark van, amelyek fölfelfedezéséhez mindössze tinta és papír, illetve élénk szellem, humor és némi szkepszis kelletik. De az avantgarde – amelyről beszélek, s amely ma már tényleg eltűnőben van a történeti idő mélyében, illetve önálló kronológiaként csak nehezen érvényesíthető – a Keleti Sark felfedezését tényleg komolyan vette. A stílushoz való hűségnél, hűtlenségnél, azaz a sakkjáték édes izgalmánál, a formával való személytelen kínlódásnál fontosabb és erőteljesebb érv volt a felfedezés: „Volt valami példátlan izgalom a levegőben” – mondja Karinthy, s valóban ki-ki rohant felfedezni valamit, bármit. A kép térbeli lett, a szobor sík, a mozgókép az álló időt mutatta, a festmény annak múlását, a színek hirtelen eltűntek, majd visszatértek, de eltűntek a formák, eltűnt a képek címe, de váratlanul szöveg jelent meg a vásznon,
máskor versnek látszottak képek, és képként voltak olvasandóak a versek, volt aki az anyagot magát mutatta fel, hogy a materializmus ellen tiltakozzon, megint mások felesküdtek az individualitásra, majd azonnal csoportot alakítottak, s együtt festettek. Mindenki csinálhatott mindent, senki előtt nem volt akadály, a festészet története lapos lett, olvashatatlan, unalmas és nevetséges. Aki sakkozni kívánt a táblán, azt kinevették, a sakkolimpiákon új versenyszámok jelentek meg: mi mindent lehet tenni a sakktáblával, sakk helyett, alatt, közben. Megint egy utalás – Tandorira – a gyalog jelöletlen mezőt kellett hogy lépkedjen. Vélhetően ez volt a tető és mélypont. Az originalitásért folytatott évszázados küzdelem a személytelenségben, a némaságban, illetve a küzdelem láthatatlanná tételében nyert megfogalmazást – és ért véget.
Lassan kiderült, hogy mindez már nem szórakoztató, s mi még fontosabb: ha mindent lehet, ha mindent minden további nélkül, bármiféle kényszer nélkül lehet, akkor nem biztos, hogy kockázatos is. Lehet a jelentéseket a szótár és az ikonográfia ellenében használni, ki lehet dolgozni „individuális mitológiákat”, ami körülbelül annyit jelent, mint amit már Karinthy látott: „és ha ez neked nem művészet, kedves Ernő, hát akkor nem az”. Ha neked nem jelent semmit, akkor neki majd jelent valamit. Mindez – ismétlem – egyre kínosabb és súlytalanabb lett. A provokációt mind jobban fizették, a burzsoázia diszkrét bája épp abban állt, hogy még kedvelte is, hogy hülyének nézik, imádta, ha nyíltan a képébe mondták, hogy adja a pénzét, és mehet. A Pénz kedvelte, hogy lenézik, és fürdött a megvetésben. Jóérzésű művészek ezt nemigen vették komolyan, a tét nélküli cirkusz nyilván inkább mosolyognivaló operett, mintsem lázadás volt. Mára csak kevesen maradtak, akik még mindig úgy hiszik, hogy a forma és az élet/halál konvenciókkal történő imitálása, illetve az invenciók révén történő újrateremtése felváltható vagy kicserélhető az élet kiürítésével, vagy épp a halál látványával. Sem a cinizmus nem heroikus többé, sem a patologikus nem más, mint patologikus: Állat vérét venni, és mindezt vallásnak hívni – nem jel többé, csupán az állat- és környezetvédelemre tartozó kérdés.
Nos – ha mindent összeadunk – ilyenféle környezetben nőtt fel és lett festő Szüts Miklós, aki hosszú évtizedek óta küzd azzal a rossz tulajdonságával, miszerint nem kíván minden áldott órában megszakítani minden tradíciót, nem képes és nem is akar kedden és csütörtökön egyaránt valami újat kitalálni. Ha vallásra van szüksége, akkor templomba megy, ha zenét hallgat, akkor – felteszem – a koncertre siet, azaz megátalkodottan és kínosan józan. Józan és okos: még saját magának sem hiszi el egy szavát sem, hát még annak a kánonnak, amelyben felnőtt, és amelynek ellenére festő lett. Festővé úgy válni – ebben a művészeti világban, ezen az áldottul tájékozatlan és bájtalanul nagyképű városban –, hogy az ember a festészettől a festészetet akarja, nem volt különösképpen könnyű feladat, s nem is most kell elemzés tárgyává tennünk, hogy mikor milyen partit miként játszott újra Szüts. Megvoltak nyilván neki is a maga körei, voltak idők, amikor még akár azzal is megvádolható volt, hogy mester támogatására szorult – ez iránt egyébként mélységes empátiával viseltettem, tekintve, hogy mindig barátaim, okos és tanultabb barátaim voltak, de soha nem voltak mestereim, s hosszú éveken át holt mesterek özvegyeinél kerestem a hajdani zsenik kezenyomát, a személyesség csodáját –, s ez nem mindig tett jót az invencióvadászatra szakosodott magyar közegnek. Továbbá Szüts nem hisztérikus, változásai nem köthetőek egy egy hullámhoz – sem az élén, sem a közepén, de még a végén sem haladt semmiféle divatnak, nem volt besorolható az újítás egyetlen hullámába sem. Ami azt illeti, én azért ezt becsülöm.
Tény, hogy a mostani kecskeméti képek nem pusztán egy újabb elmozdulást jelentenek Szüts pályáján, hanem – talán – a megérkezést. Hiszen mi is történt? Meglehet nem egyéb, mint hogy Szüts felhagyott az invenciókeresés és tradícióteremtés kettősségével való makacs foglalatossággal, és a szó szoros értelmében kibámult az ablakon, hogy egy – elképzelésem szerint hűvös tavaszi délután – lefesse azt, ami a szeme elé került. Ami szeme elé került, s ami egyébként a kecskeméti művésztelep közelében van, egy hatvanas évekbeli lakótelepet, nem jobbat és nem rosszabbat, mint amilyenből száz van ebben az országban. Barakkszerű, ám mégsem elviselhetetlen épületek ezek, a stílus alatti építészet tipikus házai, amelyeket Szüts – ez a játszma – épp olyan takarékosan, a stílus elkerülésével, személytelenül festett le, mint amilyen szerények, dísztelenek és némák ezek a házak. Olybá tűnik nekem, hogy festő, témája, modora, attitűdje, meg akarata ritka és teljes találkozásának vagyunk a tanúi. A megfelelő ember akarja a megfelelő történetet elmesélni, a feladathoz illő legpontosabb eszközökkel és legjobb képességekkel. Azaz nincs erőlködés, és nincs bűvészkedés, nem kell a képnek sem kisebbnek sem nagyobbnak látszania, nem kell úgy csinálni, mintha mindez nem itt lenne, mintha festőnk fiatalabb lenne, férfi létére nő, nő létére transzvesztita, vagyis az egész ezredvégi-ezredeleji kulturális identitásháborúnak nyoma sincs. Nincsen se program, se politika, nincs verbális csata, ökölrázás vagy könnycsatornák működtetése, sem irónia, sem hisztéria. Még egy nyomorult narrativa sincs.
Mindössze a megvesztegethetetlen tárgyilagosság van. Ez itt egy középkorú ember festészete az ő hazájában, az ő országának egyik városában található lakótelepről. Nem különösképpen fontos, hogy magyar ember festi ezt, de ezek a képek Magyarországot ábrázolják. Nem „Magyarországot” hanem egy vidéki városának egyik szegletét. Lakótelepet Kecskeméten. Helyet, ahol élünk. Ahol kényelmesen el lehet lenni. Sétálni és fényképezni. Megmérni a teret, kimérni az égbolt és a fal viszonyát. Megnézni egy ablak és egy porolóvas arányait a délutánban. Odanézni egy térre, amint azon átvonul egy árnyék. Lefesteni egy tűzfalat. Ez itt a haza. A haza – nem a magasban, hanem – Kecskeméten épp. Nem valamiféle politikai kérdés ez: nincs narratíva, amely kisajátíthatná ezt a modort, de azért mégsem puszta absztrakció ez. Mégsem az Üres Szoba festészete. Mégsem a kés az asztalon redukciója. Van itt azért téma, van itt probléma épp elég, amelyen elcsavaroghat a szem, amelyen elmeditálhat az elme. Miféle haza ez a mienk? Otthonos-e? Kies-e kissé? Nem barátságtalan-e? Vagy csak épp néma kicsit, néma és csendes. Nemigen akarnám én kiélezni ezt a kérdést: hol is vannak a lakók, ugyan hova lettek Kecskemétről a kecskemétiek. Nem is kellene visszamennünk Atget legendás párizsi képeiig, amelyeken ugyancsak embertől elhagyatott tájak voltak, hogy felfedjék Párizs lényegét: a tetthely, ugye, mindig üres, a lakók nélküli utca mégiscsak a lakókra vall. A város itt a miénk. Továbbá épp annyira a béke szigete ez, mint a kissé üres csendé. Valamikor – Babitstól tán Cseh Tamásig – egy vidéki város egy vasárnap délután épp ugyanabba az ájult csendbe hull alá. Ugyanúgy nem jár senki az utcán, ugyanúgy ülnek az otthonok mélyén. („Telente vasárnap az összes albérlet ragyog” – Bereményi/Cseh Tamás)
Ami azt illeti, ezt a némaságot én például otthonosnak vélem és látom. Otthonosnak a maga személytelenségében, visszafogottságában, a még csak nem is feltűnően csendes stílustalanságában. Azok a szürkék, annak a visszafogott színtelenségig elnémított színvilágnak az árnyalatai bizony sokkal adekvátabbak és igazabbak, mint azok a Kodak-filmen rögzített történetek, amelyeket a hazánkról hazudunk manapság. Engem különösen vonz az egész eljárás most, amikor a polaroid képek, a színes xeroxok, tehát az amúgysem színhelyes technikák használata dívik, a színek lassú kilúgozása, amely néhol mintegy a színezett fotográfiák tradíciójáig megy vissza – hány ilyen fénykép is lóg ezekben a néma lakásokban! Nem titkolom, tetszik nekem ezeken a képeken sok dolog.
Kedvelem őket bámulni, nézni eltérő fényekben. Otthonosságot érzek a közelükben – épp azt, amire megítélésem szerint Szüts is vágyott, amikor lefestette magának a hazát.
Magyarország – különös módon – nemigen látszik az elmúlt tíz év festészetében. Ami engem illet, lassan elgondolkozom azon, hogy miért csak a politikai narratológia által keltett hisztéria váltotta ki némely politikus/képzőművész lelkesedését. Végtére is a festészet is hazatérhet. Bármiféle politika döntés és azonosítható program nélkül. Épp oly magától értetődően, ahogy Nagy István festett, vagy amint Ottlik hősei lépkednek a Császár uszoda lépcsőin 1957 nyarán – holott azért az sem volt a legkönnyebb nyár.
Szüts végül mester lett – csendesen és komolyan az. Aki az elkövetkező években a mai magyar festészetről fog írni, az nemigen kerülheti meg ezeket a csendes és makacs képeket. Nemigen teheti meg, hogy elmenjen a realitás pillanata mellett, annak az élménynek a leírása mellett, amely nem egyéb, mint a hazatalálás öröme