Szüts Miklós festészetéről

Lehet-e képet alkotni arról a világról, összeállhat-e képpé az a világ, amely arctalan? Aligha. Arctalan világ nem létezik, nem világ lenne az, hanem káosz, maga a képtelenség. De lehet-e képe annak a világnak, amelyben nincsenek arcok? Kiveszett belőle minden arc. Végletes túlzásnak, giccsnek hat benne minden, ami emberi: az emberi alakok, arcok, helyzetek és cselekedetek. A természet és a történelem is. Egy ilyen világ képe éppen az arcok hiányában mutatkozhat meg. Ez esetben az arctalanság - arc utáni és arc előtti állapot – lehet a világ egyetlen igazi arca. Minden más arc - álarc, üres arc, hamis arc csupán.
A világ Szüts Miklós festményein nem arctalan, de arcának legfeltűnőbb vonása, hogy hiányoznak belőle az arcok. Miért hiányoznak? Hogyan hiányozhatnak? Baj van az arcokkal? Talán többé nem lehet arcokat festeni? Nos, mindent lehet. Pontosabban szólva: van, akinek lehet, s van, akinek nem lehet. Van, aki bír arcokat festeni, van, aki nem bír. Nem viszi rá a lélek. Vagy émelyeg tőle a gyomra. Elbizakodottság vagy vakmerőség lenne számára arcot festeni. Túlzás és szélsőség. Sőt, egyfajta vadság. Arcot festeni? - Bele a világba! Ebbe a világba?! Könyörgöm, de hát hogyan? Hogyan jöhetne ahhoz bárki, hogy egy arcot, valakinek az arcát a vásznára „fölvigye”? Hogyan érinthetné meg látható színekkel és formákkal egy személy arcát? Mert más arc nincsen, csak valakinek az arca, a személy arca van. Az, amit a régiek perszónának, proszóponnak, lik-nek neveztek. Minden más arc - arculat csupán. Új keletű szavakkal: imágó, imidzs, imázs. Az ilyen arcot meg lehet csinálni, és le lehet cserélni. A személy arca azonban létezésével együtt adott és felcserélhetetlenül az övé.
Csakhogy a személy arca láthatatlan, oly mélyen van, ha van arca egyáltalán (mert nem születünk arccal, arcunk vagy lesz, vagy nem lesz), hogy színekkel és formákkal nem érinthető, nem emelhető a látható világ anyagi formái közé. Ez a lehetetlenség az "incognito" valóságának, a teljesen szellemivé vált, eltárgyiasíthatatlan személy valóságának felel meg. A személy, mint emberi alak, mint arc - Szüts Miklós számára szó szerint megfestethetetlen. Ugyanakkor a tárgyias, anyagi, dologi meghatározottságaiba dermedt világ arcát, az „imago mundi”-t - festőileg pozitív értelemben! - éppen ez a lehetetlenség határozza meg: senki és semmi nem válhat benne arccá. Ez a lehetetlenség az a szellemi mozzanat, amely mégis arcot ad a látható világnak, képpé rendezi a képtelenséget Szüts Miklós festményein. Ezért lehet egyáltalán világuk, ezért világolnak, noha arcok nem tűnnek föl a képeken.
Míg a kommersz tömegkultúra média-univerzumában valóságos arc-özön nyeli el a világot, a tömeg arctalansága ölt magára ezer kitalált arcot, a maszkos semmi ugrándozik minden képernyőn a piaci hatást vadászva, addig az ábrázoló művészetben a láthatatlanná vált - semmi tárgyiasban és külsődlegesben meg nem jelenő - személy fantazmagorikus-kísérteties, spekulatív-ironikus, expresszív-mitologikus alakokban és arcokban próbálja áttörni "incognitóját", elképzelni és megmutatni magát. Azt is mondhatnánk, hogy a modern képzőművészetben mindenki másként hagyja ki az embert, mint alakot és arcot a kép művészi világából, de mindenki ugyanazért: hogy fenntarthassa ezt a világot, hogy - legalább ezen a kerülő úton, legalább negatívan - arcot adhasson a világnak.
Műfaji vagy liturgiai értelemben persze ma is bárki festhet ikont, de a világ képzőművészetileg már régesrég megfesthetetlen ikonként. Ha valami, akkor csak ez a lehetetlenség, ez a megfesthetetlenség festhető meg. Ez viszont sokféleképpen. Van, aki az ember alakját és arcát mitologikus lények figuráival helyettesíti; van, aki absztrakt-geometrikus, non-figuratív alakzatokkal, megint más állatfigurákkal, szörnyalakokkal, ruhatestekkel, babákkal és bábukkal, medvékkel és kutyákkal, szürreálisan, teátrálisan, mesébe illően. Mert a képzelőerő megfeszítése kell ahhoz, hogy megjelenjen, ami lényege szerint rejtve van; láthatóvá váljon, ami nem látható: a szellemi személy maga.
Szüts Miklós művészi alkata olyan, hogy viszolyog minden saját fejéből előhúzott fantazmagóriától, minden mitologizáló figurativitástól, minden konceptuális-ironikus kitalációtól és belevetítéstől. Egyetlen látomás van csak, amitől nem viszolyog, amely vonzza és megejti: az a látomás, ami a láthatóban van, ha van, aki képes meglátni. Látomás ez is, mert ami vásznain képpé válik, csak látszólag nem az ő egyéni képzelőerejének a műve, csak látszólag a puszta látványra hagyatkozás. A puszta és lepusztult világ nem-vizionárius képének megalkotásához talán az egyéni képzelőerő még nagyobb megfeszítésére van szükség, mint a szürreális vízionáláshoz. Az a rideg szigor, amely minden emberi alaknak és arcnak következetes elhagyásában, minden eleven száműzésében jelenik meg festményein, szemmel láthatóan nem azonos a magunk körül látható világgal. Ez a világ – a látszatok világa - mozgalmas, zavaros, drámai, tele van színekkel, helyzetekkel, eseményekkel, emberekkel, arcokkal. Szüts Miklós nem hozzáad ehhez a látható világhoz valamit saját képzeletéből, hanem elvesz a láthatóból, amennyit csak el kell vennie, hogy a láthatatlan arc, a világ igaz képe megjelenjék. Mondhatni, festőként a képteremtő képzelet apofatikus útját járja, mert személy szerint az ő számára a "hozzáadó" képzelőerő, a fantasztikus-mitologikus képzelőerő szürreális, ironikus, konceptuális útjai járhatatlanok. Ettől még az ő képeinek festett világa nem kevésbé az egyéni képzelet alkotása, nem kevésbé imaginárius világ, csak Szüts Miklós a naturális stilizálás útján halad, képeinek dermesztő fantasztikuma a kísérteties felé tolódik el. Nem véletlen, Szüts Miklós vonzódása a fotográfiához, mint festészetének formaadó kiindulópontjához. A fotográfia spontán fantasztikuma - föltéve, hogy művészileg nem térítették el tőle - mindig kísérteties hatású, végtére a fotográfia a nemlét képét alkotja meg. Ugyanez a dermesztő fantasztikum lappang minden tényben és tényszerűségben, mindenféle dokumentarizmusban, csak persze reflektálatlanul. Ahhoz már művészi képzelőerő kell, hogy a fotográfiában vagy a tényekben benne rejlő kísérteties fantasztikum a forma révén reflektálttá váljon és a világ képeként jelenjen meg.
A látható világ lecsupaszítása, az ábrázolóeszközök minimalizálásával elérhető maximális esztétikai hatóerő, a fotografikus képiségben rejlő kísérteties fantasztikum nem-ironikus kiaknázása - ha jól látom, címszavakban így körvonalazható Szüts Miklós eddigi életművének művészi eredetisége a magyar festészetben. A mitologikus és ironikus fantasztikum művészi útjaihoz képest ez az út kevésbé látványos, kevésbé attraktív, ugyanakkor kevesebb kibúvót enged, s bizonyos értelemben radikálisabb vagy könyörtelenebb is. Ezért is a kevesek útja talán. Nemcsak különleges lelki alkat, hanem bizonyos spirituális eltökéltség, egyfajta belülről fakadó - hadd nevezzem így - esztétikai aszkézis is kell hozzá ugyanis. Innen Szüts Miklós festészetének spirituális komolysága, amely képeinek dermesztő fantasztikumát valamelyest enyhíti.
Átüt-e ezeken a képeken a világ, a létezés, az élet szenvedélyes szeretete? Éppoly kevéssé üt át, mint gyűlölete vagy megvetése. Szüts Miklós képein semmi nem üt át. Képeinek átütő ereje merőben esztétikai természetű, és abból fakad, hogy mindent, ami átütő lehetne - minden szenvedélyességet, rajongást, hitet, mámort, extázist, a kétségbeesés extázisát is - távol tart világától. E távoltartás formailag éppen annak figyelmen kívül hagyását és kiiktatását jelenti a láthatóban, ami átütő lehetne benne - a szépség és a rútság, a gyűlölet és a szeretet átütő erejével akár -, mert összezavarná a világnak azt a képét, amelyet festményein felfed. Mi ez a kép? Miért nem fér el benne, miért nem maradhat meg benne semmi, ami átütő erejű, kivéve e hiány esztétikai átütő erejét? Hangsúlyoznám, hogy e hiány átütő ereje merőben esztétikai. Szüts Miklós képeinek világán belül ugyanis a hiány sem átütő erejű: nem tátongó szakadék, nem kibírhatatlan szenvedés, nem őrjítő távollét. De miért nem?
Miért hiányzik, miért tűrhetetlen számára az átütő erő minden változata, az is, amely az érzelmek és indulatok, s az is, amely a képzelőerő, a hit és a spekuláció erejével üti át ezt a világot? Miért átüthetetlen a világ az ő képein? És mit jelent átüthetetlensége? Azt jelenti-e, hogy nincs másik világ? Nincs transzncendencia? Nincs Isten? Nincs ember? Korántsem! Egyet jelent csupán: minden e világot átütő erő - apokaliptikus vagy történelmi perspektíva – hiányát a világ alkotói érzékelésében. Minden ilyen átütő erőt erőltetettnek vagy túlzásnak érzékel, mintha belehazudnák a világba azt, ami már nincs benne.
Túlzás lenne ugyanakkor a feketeség, a bezáródás, a semmi is, épp ezért, ezt is gondosan kerüli. E világ az ő számára igaz módon, esztétikailag megformálhatóan - érvényesen - a létezésnek csak ama pontján áll össze képpé, amelyen sivársága, elhagyottsága (Istentől, egyben tehát az embertől elhagyatottsága) nem engedi meg a másik világ (sem a másik világ halálának) megjelenését. Sem Isten, sem ember nem uralja ezt a világot. De a Semmi sem uralja. A mélypont világa ez. Ebből fakad különös méltóságteljessége és ünnepélyessége. A mélyponton veszteglő világ, a halál állapotába merült világ sivárságában, elhagyatottságában ugyanis benne rejlik a minden reményen és reménytelenségen túli készenlét a feltámadásra.

Szilágyi Ákos