Szüts Miklós kiállítása elé



Két út megyen kifele, hallottam a fagyos debreceni hajnalban a bácsika hangját, aki az autó mellett magyarázott hadonászva: két út, tetszik érteni. A vámospércsi meg a mikepércsi. Ezt az odavalósiak jól tudják. Nem odavalósi ifjoncok, mint amilyen én voltam tizenöt éve, szemérmetlenül elröhögték magukat a hátsó ülésen, sőt, utána évekig képesek voltak azon röhögni, hogy két út megyen kifele, a vámospércsi meg a mikepércsi… Egészen addig, míg egy másik hideg reggelen aztán rá nem jöttek, hogy mindenünnen két út megyen kifele - nevezhetjük Kőbányainak, külső Váci vagy külső Fóti útnak, tök mindegy. És hogy e tapasztalásnak önmagában talán nincs is akkora hordereje, ám ettől a felismeréstől kezdve egészen könnyűvé válik a tájékozódás, tehát leegyszerűsödik a kusza, egymást keresztező utakból összerótt élet is, hiszen Bécsből, Párizsból vagy Londonból éppúgy két út megyen kifele, és aki erre rájött, az nem kérdez többé olyanokat, hogy édesem, hova megyünk idén nyaralni, vagy hogy szerinted mit vegyek fel.
Szüts Miklós festő a képek tanúsága szerint autós ember- és láthatólag jól eligazodik az elágazó útkereszteződéseknél. Teljes biztonsággal választja a néptelen kerülőutakat, ahol csak kevesen járnak, lehet tehát lassítani, figyelni, megállni, anélkül, hogy tempóját másokhoz kellene igazítania, ahol elidőzhet, hogy egyéb felesleges dolgok helyett a kerítésekre, vakolatokra, a felületekre, hátsó bejáratokra, tűzfalak által bezárt terekre koncentráljon. Be lehet várni az alkonyatot, az estét, a lámpagyújtást, netán a telet. A Fő út bódéjában valaha talán üdítőt és újságot árultak, most már évek óta semmit. A Fő út mára csak mellékút, a kisváros, amelyet átszelt, máshová költözött, mint ahogy a megálló sem megálló többé, csak mi állunk itt meg várakozva, semmilyen irányból nem jön semmi, csak a csöndes és hideg éjszaka tűnik egyre nyirkosabbnak, különben is, hova utazna az ember, ha a tág világ helyei közül egyedül e megállóban adatott otthon lennie egy kicsit.
. Eszembe jut az aradi buszmegálló: autóval hajtottunk el a várakozó család mellett. A nő szoptatott, a férfi cigarettázott, a nagyobbik gyerek lóbálta a lábát a beroskadt betonpadon. Másfél óra múlva, amikor visszafelé jöttünk, még mindig ott voltak. Nem látszott rajtuk se ingerültség, se türelmetlenség, várták, hogy jöjjön a busz. Szüts Miklós párától hályogos festményein ezt a türelmet vélem földerengeni: az átmenet képeit festi. Mintha tudná, hogy úgyis minden átmeneti. Átmenetek a napszakok, a sötétségen átvilágló hűvös hajnal, vagy a lassan beálló raszteres, fénypászmás este, ahogy átmeneti fiatalság, a nyár is: és kivárja ezt a pillanatot, kivárja a nyár elmúltát, ami még nem az ősz, csak épp nem lehet már fürödni, nem lehet utána kiabálni az elmenőknek, mert már túl messze vannak… Rögzíti a már és még közötti homályos, tünékeny sávot.
Talán ez az oka, hogy képeiből valami mindnyájunk számára ismerős, (mondanám: otthonos) kietlenség árad. Mindannyian ismerjük ezeket az útkereszteződéseket, ezeket a palánkokat, tűzfalakat, mindnyájan áthajtottunk már ezen az éjszakai aluljárón- csak arra nem emlékszünk, hova is mentünk akkor. Hideg volt, annyi biztos, embertelen hideg.
Mintha minden festmény emlékképet rögzítene: nosztalgikus tárgyilagosságnak nevezném ezt, így próbálván leírni az elbeszélő egyenletes lélegzetvételű, soha fel nem emelkedő hangját, ha egy-egy felvillanó vörös ecsetvonásban meg nem csillanna az érzelem- nem tárgyilagos tehát- és a nosztalgiát át nem színezné valami felület alatt bujkáló, foltokban kitetsző irónia: Na mi van haver, mégiscsak a mikepércsin kellett volna menni?
Az Orlay utcai vörös ház délibábszerűen ragyog a fényben. Szüts Miklós nem először festi meg ezt a házat, és valóban, van benne valami jelenés-szerű: nagy, terakotta színfolt a hideg tavaszi fényben. Érdekes, nem tudom észrevették-e, de ezeken a képeken mindig hideg van. Még a nyári ragyogásban is valami alumíniumkék hűvösség vibrál, mintha eltévedtünk volna, túl régen keringenénk az utcákon és össze kellene húzni a kardigánt, mintha minden irányból nyirkos árnyékok készülődnének átszakítani az aktuális évszak paravánját.
Nála még toszkánai utat is tompa palakő színűre súrolja a sötétség: pedig ha azt mondom, Toscana, mindenki azonnal a siennai vörösre, napszítta okkerre és olivazöldre gondol, a kék égen sodródó bohém felhőcsoportozatokra
Egyszer egy delejes májusi délutánon a kedvesemmel éppen ezen a hamisciprusokat ringató, illatos vidéken hajtottunk át, amikor ő azt találta mondani, hogy „szép, szép ez a toszkán táj, csak olyan… megbízhatatlan”.
Nos, Szűts Miklós ezt is megbízhatóvá, ismerőssé festi át, úttalan utat húz rajta sötétlő, meredélyes parttal. Meggyújtja a szorongás lidércfényeit, csendet teremt, elállítja a szelet: így válik nála a mindig lobogóan mozgalmas kikötő is az útrakelés helyett a végleges ottmaradás helyszínévé.
Néhány mondattal ezelőtt a képek hőmérsékletéről szólván embertelen hideget emlegettem: újdonság azonban ebben az anyagban, hogy egykét-két vásznon emberi alakok tűnnek fel. Mint valami elmosódott pillanatfelvételen: könnyező párás ablakon át látjuk őket, hol egy pár, hol egy magányos alak vonul az esőben. Nem személyek ők, nem valakik, csak elsiető árnyalakok, akik a tűzfalak mögött majd összeolvadnak a többi árnyékkal. Az az érzése támad a nézőnek, hogy ők az utolsó járókelők, amint kilépnek a kép teréből, helyreáll majd a rend, marad a néptelen utca és a fényes aszfaltot áztató kitartó eső. A képek alatt pedig címek állnak: Londoni zápor, Párizs, kilátás a busz ablakából. De hát erről már tudjuk: bár hol legyünk is, mindig két út megyen kifele…
Legkedvesebb képem ebben az új anyagban a Vészkijárat. Párás, derengő éjszaka, szűk átjáró, lépcsőfokok. Ki ne érezte volna életében a lélek hajszálrepedésein át érkező sugallatot a vidám, becsípett asztaltársaságot halandzsamoraját hallgatva, a táncolók egymásba olvadó alakját figyelve, vagy érettségitalálkozón, boldog házasságban, ki ne vágyott volna a háttérből figyelő ruhatáros nénihez lépni és halkan, diszkréten, de sürgetően, mint aki a mosdót keresi, föltenni a kérdést: elnézést, nem tetszik tudni, merre van itt a vészkijárat?
Aztán kilépni az éjszakába és nagyot szippantani a jeges levegőből, fázni,
felnézni a csillagos égre, ahol egy fia csillag nincsen, és lebotorkálni végre a lépcsőn.
Miért fest mindig ilyen szomorú képeket?
Tőlem is folyton ezt kérdezik: mondja, miért ír maga mindig ilyen szomorúakat?
Hadd mondjak el erre egy utolsó történetet. Egy határon túli, magyarok lakta kisvárosban történt. Rég volt, nagyon rég, még a mobiltelefonok előtti korban. Telefonálni eleve reménytelennek tűnt, táviratot szerettünk volna tehát küldeni az otthoniaknak, ezért elmentünk a Postára. A tábla szerint nyitvatartási idő volt, de az ajtót zárva találtuk. Másnap ugyanígy: redőnyök lehúzva, ajtó zárva. Mintha a Posta időtlen idők óta nem üzemelne, a redőnyök nemcsak hogy le voltak húzva, de le is láncolták őket, a rozsdás hullámokban vastagon ült a por. Többször nem is próbálkoztunk. Vasárnap délután aztán, amikor csomagokkal megrakodva caplattunk a villamoshoz, különös dolgot láttunk: az utca túloldalán a Posta ajtaja derűs villogással nyílt-csukódott, jöttek-mentek az emberek, odabent serényen pecsételték a leveleket. Táviratot már nem akartunk feladni, hiszen indultunk volna haza, de azért átmentünk és a bejárathoz lépve értetlenül vizsgálgattuk a táblát.
Nyitva tartás hétfőtől péntekig, szombaton és vasárnap zárva.
Tanakodtunk, sehogy se értettük, ugyanakkor valahogy kísértést éreztünk, hogy ha már nyitva van, mégiscsak bemenjünk és feladjunk egy táviratot: Jool vagyunk, indulunk haza. Labilisabb alkatú útitársunk végül föltette a kérdést, hogy ugyan miből gondoljuk mi, hogy vasárnap van, bizonyítja-e ezt valami. Már éppen a vonatjegyet kezdtük volna előszedni, hogy akkor ma utazunk-e, vagyis ma van-e ma, amikor megállt mögöttünk a bácsika. Kalapos, jól öltözött öregúr volt, kezében bottal. Ránk emelte szánakozó és bölcs tekintetét, aztán mély megértéssel és szeretettel a hangjában megszólított bennünket.
Kedves Miklós, ha legközelebb azt kérdik, hogy mondja csak, miért fest maga ilyen szomorú képeket, kérdezz vissza. Kérdezd meg, amit tőlünk akkor az a
bácsika kérdezett:
Ugye, maguk nem idevalósiak?


Tóth Krisztina